Kun Béla zsidó származású köztisztviselői család gyermekeként, a Szilágycseh közelében fekvő Lelén látta meg a napvilágot. Zilahon, majd a kolozsvári gimnáziumban végezte tanulmányait, az előbbi iskolában Ady Endre korrepetálta. Kun már 1902-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, és bár érettségi után egy ideig a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, hamarosan végleg a politika mellett kötelezte el magát. Kolozsváron, Nagyváradon és egy ideig a fővárosban is feltűnt mint újságíró, lázító hangvételű cikkei miatt azonban féléves börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után a Munkásbiztosító Pénztár kolozsvári tisztviselőjeként helyezkedett el, később azonban sikkasztás gyanújába keveredett.
Kun Bélát az első világháború kitörése után az orosz frontra vezényelték, ahol 1916-ban hadifogságba esett, majd végleg a szélsőbaloldali eszmék mellett kötelezte el magát. A februári forradalom után belépett az Oroszországi Szociáldemokrata Pártba. 1918 tavaszán az ő vezetésével alakult meg a párt magyar alszervezete, miközben aktív szerepet vállalt a forradalmi szocialisták moszkvai felkelésének leverésében, illetve harcolt a kibontakozó orosz polgárháborúban is. Leninnel is közeli kapcsolatba került, és az offenzív, világforradalmat követelő bolsevikok egyik vezéralakjává nőtt.
Kun Béla 1918 novemberében, Lenin utasítására tért vissza Magyarországra, ahol először megalapította a Vörös Újságot, majd november 24-én létrehozta a Kommunisták Magyarországi Pártját (KMP). Ez a szervezet balról támadta a Károlyi Mihály, majd Berinkey Dénes vezette kormányokat, forradalmiságuk feladásáért keményen bírálta a szociáldemokratákat, közben pedig számos sztrájkot és tüntetést szervezett. A Népszava szerkesz­tősége előtt 1919. február 22-én tartott megmozdulás azon­ban véres eseményekbe torkollott, ezért Kun Bélát és a KMP ve­zetőit letartóztatták.
A köztársasági karhatalom ugyanakkor igen meggondolatlanul járt el, mivel Kunt és társait előbb megkínozták, majd egyre enyhébb körülmények között tartották, így egyrészt részvétet ébresztettek a közvéleményben, másfelől pedig lehetőséget adtak a kommunistáknak e szimpátia kiaknázására. A következményeket jól mutatja, hogy miután 1919 márciusában Károlyi Mihály kézhez vet­te az újabb súlyos követeléseket tartalmazó Vix-jegyzéket, és a szociáldemokratákat bízta meg a kormányalakítással, az említett párt titokban egyezséget kötött a fogolyként őrzött Kun Bélával a közös hatalomátvételről. Március 21-én a két szervezet hamis közleményben tudatta az államfő, Károlyi lemondását, aki utólag beletörődött az eseményekbe, majd júliusban el is hagyta Magyarországot. Nem igaz tehát, hogy Kun Béla Károlyi Mihálytól nyert felhatalmazást, az azonban vitathatatlan, hogy a köztársasági elnök ballépései hozzájárultak a tanácsköztársaság létrejöttéhez.
1919. március 21-ével tehát kezdetét vette Magyar­országon az első kommunista átalakítási kísérlet, melyet hivatalosan Garbai Sándor, a Forradalmi Kormányzótanács elnöke vezetett, a valóságban azonban a had- és külügyi népbiztosságot is kézben tartó Kun Béla irányított. A tanácskormány 133 napja alatt Kun igyekezett lemásolni a lenini példát, tehát az államosítás és a szövetkezetesítés mellett kíméletlen terrort alkalmazott politikai ellenfelei és a felszámolni kívánt „régi rend” alappillérei, az egyházak, a polgárság és az arisztokrácia ellen.
Ezzel egy időben Kun kísérletet tett a kommunizmus exportjára is, amitől a forradalom világméretű kiteljesedését várta: az önvédelem mellett elsősorban ezt a célt szolgálta a Vix-jegyzék visszautasítása után Felvidéken megindított háború, mely során a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg komoly sikereket ért el. 1919 nyarán a magyar katonák Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot, ezzel egy időben pedig Kun Béla jelentős összegekkel támogatta az olasz és osztrák kommunista mozgalmakat is. A hadi sikerek ideig-óráig el tudták kendőzni a növekvő társadalmi feszültséget, nyomort és a Vörös Őrség ezzel arányosan erősödő terrorját, a győzelmi sorozatnak azonban 1919 júliusában vége szakadt.
A Vörös Hadseregre paradox módon épp Kun Béla mérte az első csapást, ugyanis miután az antant ígéretet tett arra, hogy a románok kivonulnak a Tiszántúlról és a tanácskormány meghívót kap a párizsi békekonferenciára, a népbiztos kiüríttette Felvidék visszafoglalt részeit. Clemenceau azonban végül nem állta a szavát, a Stromfeld Aurél vezette hadsereg pedig a visszavonulás miatt teljesen szétforgácsolódott, így július végén Kun Béla hiába rendelt el támadást a Tiszánál álló románok ellen, az offenzíva összeomlott, és az ellenséges erők megszállták Budapestet.
Kun Béla a tanácsköztársaság bukása után Ausztriába menekült, ahol egy ideig elmegyógyintézetben bujkált, 1920 elején azonban megtalálták és kiutasították az országból. A politikus ezután visszatért Szovjet-Oroszor­szág­ba, ahol Lenin utasítására a Krím félszigeten a Vrangel tábornok vezette fehérek ellen harcolt. Kun itteni működése alatt központi szerepet játszott a krími tatárok ellen végrehajtott etnikai tisztogatásokban; egyes becslések szerint a politikus több tízezer áldozat haláláért felelt. Kun Béla 1921 márciusában Németországba utazott, hogy az ottani kommunisták fegyveres felkelését segítse, ám az erőltetett és meggondolatlan akcióval ismét kivívta Lenin rosszallását.
A politikus ezután sok tekintetben háttérbe szorult. Bukását vélhetően az okozta, hogy az 1930-as években szembekerült a sztálini irányvonallal. 1937-ben őrizetbe került. Egyes feltételezések szerint Kun Bélát 1938 augusztusában kivégezték, mások úgy vélik, 1939 novemberében egy moszkvai börtönben fejezte be életét.

TARJÁN M. TAMÁS
(Rubiconline) nyomán