Öcsike a minap gyermekzsúrban volt Anna néninél, anyuska barátnőjénél. Erősen ráüzentek, hogy el ne maradjon, mert a többi gyerek mind rettentően szeretné már elevenen látni. Hát el is ment Öcsike, pedig még azt is megüzente Anna néni, hogy habos csokoládé, meg mazsolás kalács, meg diótorta lesz uzsonnára. Ettől sem ijedt meg, olyan bátor gyermek ő!
Amint a szobába belépett, tüstént körülvette a vendégsereg: hát te vagy az a híres Öcsi? No, mondd el hamar valami nadselű gondolatodat!
– Nem mondom én – felelte Öcsi. – Nem azsért jöttem én ide, hogy nadselű gondolatokat mondjak el, hanem hogy habos csokoládét igyam.
Egy-két levegőbukfencet hajlandó volt bemutatni, de hiába könyörögtek: nadselű gondolatot egyet sem mondott el.
Hanem amikor a habos csokoládét megitta (két csészével), a mazsolás kalácsból is eltüntetett három darabot, a diótortából is négy szeletet, akkor mégiscsak jobb kedve kerekedett.
– No, nem bánom – mondta –, mesélek nektek valamit.
– Egy nadselű gondolatot? – kérdezték a gyerekek.
– Nem – felelte Öcsi –, a nadselű gondolatokat csak olvassátok a nagyapó Cimborájában. Mesélek valami olyat, amilyen még sohasem volt a Cimborában!
No, képzelhetitek, milyen kíváncsian húzódtak köréje a gyerekek.
– Elmondom, hogy hogyan nőtt nekem sakállam!
– Szakállad? Ugyan, ne bolondozz, Öcsi! Lekvárból volt az a szakáll bizonyosan!
– Nem lekvárból, hanem sőrből volt azs a sakáll! – jelentette ki gőgösen Öcsi. – És ha még egyszer közsbesóltok, nem mesélek tovább!
Bezzeg, hogy a légy repülését is meg lehetett hallani a szobában!
– Hát – kezdte Öcsi –, azs úgy volt, hogy akkor még csak kétestendős voltam, és soknyában jártam, mint a lányok. Sétáltam a kertben, és ettem a vajas kenyeremet. Emléksem, jó nagy vajas kenyér volt. Már akkor is nagyon serettem a vajas kenyeret. Egyser csak meglátom, hogy a nagyapáék kis legénye egy nagy ollóval nyírja a Lóli néni Dundi kutyáját. Megálltam és besélgetni kezsdtem vele, mert nagyon serettem a Pistát. Úgy hívták, igen, hogy Pista.
– Te talán bizsony oroslánt csináls ebből a kutyából? – azst kérdezstem tőle.
– Bizsony – felelte Pista –, olyan oroslánt, hogy mindjárt be is kapja magát, úrfi. – Mert akár hisitek, akár nem, mindig úgy sólított, hogy úrfi.
– Engem-e? – mondom én. – Olyan oroslán nincs a világon, hogy engem bekapjon! – Mert akár hisitek, akár nem, már akkor is nagyon bátor fiú voltam, pedig soknyában jártam. Sépen ettem tovább a vajas kenyeremet. Igazs, hogy egy kis vaj elkenődött azs arcsomon, de azsért ne higgyétek, hogy ezs volt a sakáll.
A sakáll abból lett, hogy Dundi egyserre csak megkívánta a vajas kenyeret, kisabadult Pista kezse közsül és nekemrohant. Úgy nekemrohant, hogy kerestülestem rajta. Ettől pedig úgy megijedt, hogy nem is kellett neki a vajas kenyér, pedig leejtettem a földre. Elsaladt, mintha semét vették volna ki. Én pedig sépen hasra estem, bele a Dundi lenyírt sőribe. A vajas arcsomhozs odaragadt a sőre... De ezst még akkor nem tudtam. Csak felálltam és bőgtem, mert megütöttem a térdemet. Hát Pista rám bámul, hogy a pipát is kiejti sájából. Felkiált, hogy asondja:
– Jézsus Mária Sent József, ennek a gyereknek sakálla nőtt! De még bajusa is!
Odanyúlok azs arcsomhozs, hát érzsem, hogy csakugyan akkora bajusom-sakállam van, hogy nagyapókának sincs nagyobb. Olyan büske voltam, hogy no! Saladtam is mindjárt anyuskáhozs, hogy megmutassam. Képzseljétek: anyuskának nem tetsett! Akárhogy bőgtem, rúgkapáltam – lemosta a sakállamat! Pedig mondhatom, gyerekek, nagy kár volt érte, mert gyönyörű sép sakáll volt. Máig is sajnálom. No, de ha Isten éltet, majd növestek igazsit a helyébe!
