Ebbe sehogy se tudott belenyugodni. Már az is keserűség volt neki, ha kiment sétálni a határba. Az út erre-arra kanyargott, a folyó is egyre messzebb iramlott – de ő hiába meregette a szemét, az útból is, a folyóból is mindig csak egy kicsi darabkát látott, sose többet.
„Bezzeg a fák! – sóhajtozott sokszor. – Azoknak nincs efféle gondjuk.” S mérgében, hogy ilyen tehetetlen, tovább taposta a füvet, a fákat meg irigyelte.
Egyszer a réten ballagott hazafelé, nagyon borús kedve volt. Mert ha aludt, akkor álmodott is, s álmában olyan picivé zsugorodott minden, mint egy vakondtúrás.
Pedig még nem is látott igazi vakondot.
Hát most íme, itt volt az alkalom: a rét telis-tele volt túrással, válogathatott köztük. Mindjárt le is ült az egyik kupac mellé, és leste, hogy megmozdul-e. Csakhamar megmozdult. A porhanyós göröngyök közül kidugta tompa orrát a vakond.
– Mit csinálsz? – kérdezte a törpe kíváncsian.
– Házat – morogta a vakond, és tovább túrta a földet.
– Jóféle ház lesz az, hallod! Se ablaka, semmije, ugyan mit látsz majd belőle?
– Én mindent látok, amit akarok – hangzott a válasz. – De mit akarsz látni te?
A törpe az erdőszél tölgyei felé mutatott.
– Mindent. De legalább annyit, mint a fák.
– Akkor jobb lesz, ha az én házamba bújsz – pislogott a vakond –, én mindennap találkozom velük. Egész erdő van belőlük odalent, csupa göcs, bog mindegyik, de többet ők se látnak, mint én.
S bölcs ábrázattal visszabújt a földbe. A törpe meg lehasalt, és bekukucskált utána a lyukba. Persze hogy semmit se látott, csak a vastag sötétséget.
– Ostoba! Hiszen ennél még egy nyomorult fűszál is többet lát! – morogta bosszúsan, s hazament, lefeküdt – de most az egyszer nem vakondtúrásról álmodott, hanem egy soha-nem-volt hatalmas toronyról, még a fáknál is magasabbról és legesleginkább a torony ablakáról…
Micsoda gyönyörűség volt ez! Feljebb, mindig feljebb menni, egyre magasabbra a kerengő lépcsőkön – fel az ablakig!
S akkor…
Akkor egyszeriben fölébredt, az ablakon már nem tudott kinézni.
Hanem az ő ajtaján annál jobban kopogott valaki.
Egy medve.
– Mit akarsz? – mordult rá dühösen.
A medve szelíden dörmögött:
– Te kicsi vagy, hát biztos, okosabb nálam, kérlek, adj tanácsot. A méhek elfelejtettek mézet gyűjteni, nagyon koplalunk mindnyájan. Tudsz-e segíteni rajtunk?
A törpe először elképedt, aztán elmosolyodott ravaszul. Ő aztán tudta, hova tűnt a méz! Nem máshová, mint az ő kamrájába. És mindjárt egy merész gondolata támadt.
– Lesz méz, amennyit csak kívántok – mondta –, ha megszolgáljátok az árát.
– És mi lesz az ára?
– Estig idehordtok annyi követ, hogy belepje a rétet, aztán reggelig tornyot raktok, a fáknál magasabbra.
A medve hümmögött, vakaródzott, mivelhogy nem tudta, mi az a „torony”, de szégyellte megkérdezni. Utoljára is úgy döntött, hogy ha már ilyen bolondfajta a törpe, ám legyen. Egye meg a tornyot, ők majd megeszik a mézet. És ráállt a dologra.
Sietve elment, és összecsődítette a környék valamennyi medvéjét, fiatalt, öreget; és mind hordták, cipelték a követ, hordták és cipelték, meg se pihentek estig – s akkorra rakva lett a rét.
A rét kővel, az ég meg csillagokkal.
Olyan aranyló sárgán világított a sok égi lámpás, mint a méz. A medvéknek csorgott a nyáluk még a gondolatra is – de hiába, a munka java még hátravolt. És a törpe nem hagyta álmodozni őket. Hol ide, hol oda futkosott, végül kiválasztotta a három legöregebbet, és rendre elmagyarázta nekik, mit hogyan csináljanak.
A medvék most sem értették, hogy mindez mire jó, de azért hozzáfogtak.
Rakták, rakták a követ egymásra, előbb a nagyját, aztán az apraját, s hogy, hogy nem – a falak megálltak. A törpe pedig egyre följebb hágott; ahol nőtt egy kicsit a fal, mindjárt ott termett, és onnan nógatta a medvéket: „Még! Még!” – azok meg mind csak azt hallották: „Méz! Méz!”
Így aztán ment a munka, mint a parancsolat.
Már jócskán elmúlt éjfél, amikor odáig jutottak, hogy kő semmi nem maradt a réten, a torony meg büszkén, készen állt.
Éppen csak ablaka nem volt.
– Várjatok! – mondta a törpe titokzatosan. – Nekem még dolgom van idefent – s a medvéket sorba kihajította a rétre.
Amikor az utolsó is kint volt, és csak ő maradt egyedül a rengeteg épületben, nagy fohászkodással nekilátott, hogy ablakot vágjon a torony csúcsára. Mert hát ez volt az igazi munka – ez volt a tudomány!
És vágta, véste a követ rettentő buzgalommal – éppen hajnal lett, mire elkészült.
S akkor nagy izgatottan odahajolt a nyíláshoz, hogy kinézzen és lássa, amit még soha senki sem látott.
De hiába meregette a szemét, hiába toporzékolt dühében, az útból, a folyóból most is csak egy darabkát látott, a fákból, a hegyekből is egy kicsi darabkát; olyan apróka ablakot vágott a rengeteg toronyra.
Pontosan akkorát, mint ő maga.