Életünk titkos, soha föl nem adott vágya teljesült 1990-ben, amikor először ünnepeltük kokárdával, nemzeti lobogóink alatt gyülekezve Március Idusát, a magyar história egyik legfényesebb napját, mely politikai kurzusoktól függetlenül, történelmi szélviharok ellenében reményeinket védte és tartotta össze, hogy újra nemzetként nézhetünk önmagunkra, s Március jegyében fog diadalra jutni nációnk szellemi-érzelmi újraegyesítése.
A tavaszi szél azóta is újra és újra felszítja a reménység tüzeit, s megyünk tiszta szívvel, fénylő homlokokkal ünnepelni és emlékezni, megyünk hitet tenni arról, hogy mi, minden magyarok itt, a Kárpátok koszorújának ölelésében egy nemzet vagyunk és maradunk, s ha szét is szaggattak a történelmi fátumok, ezt a gondolatot soha nem adjuk fel. Nincs szebb, nincs felemelőbb ünnep március ünnepénél, a reménység újbóli kivirágzásánál, a mesterséges határok feletti nemzeti egymásra találás nagy gesztusánál.
1990-ben azt hittük, hogy így lesz ez már mindörökre, s ,,mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot". Mi, a határokon túl élők eddig tartottuk magunkat a fogadalmunkhoz, s ha a kisebb-nagyobb közösségeink élő testét ki is kezdi néha a kivagyiság torzsalkodó indulata, azért március méltóságát nem vetettük szemétdombra. Ám odavetették azok, kiknek a nemzeti összetartozást kellett volna és kellene foggal és körömmel védelmezniük, s a politikai nézeteltéréseken túl az összefogás eszméjét tényekké kellene testesíteniük. Az anyaország botcsinálta politikusai, önjelölt hangadói, futóbolond szerencselovagjai, a nemzetárulók, ország és náció leszólói, kifosztói. Kik elsőkként a históriában Március Idusán a Nemzeti Múzeum timpanonjára mesterlövészeket palántáltak, hogy azok védenék koszos életüket, kik csak ártatlan gyermekek védőfala mögül mernek ,,üzengetni" országuknak-nemzetüknek, kik óriási ,,erőfeszítéssel kivívták" a 2004. decemberi népszavazás eredményét, a nemzet jó egyharmadának megtagadását.
Elképzelem Petőfi Sándort, amint golyóálló mellényben szavalja el a Nemzeti dalt, s elképzelem a mostani miniszterelnököt, ahogyan vitézül indul csatába Pákozdnál, Segesváron, Isaszegnél, Vácott, Ácsnál, de akár később is, Doberdónál, a Don-kanyarban... S elképzelem a költőt, ahogyan hátsó kijáratokon somfordál el saját népe színe elől, s bevágja magát páncélozott járművébe, irháját menteni...
Lidérces látomások ezek, de ím, beteljesültek, s úgy homályosítják el Március fényeit, hogy belekeseredik, beleborzong a lélek.
De nálunk még — sok bajunk és gondunk ellenére — tisztává tud fényesedni a tavaszi ég, s ha a ,,poklok kapuival" is kell szembemenni, újra és újra kitárjuk szívünket Márciusnak.
Lobogjanak lobogóink, zendüljön fel újra és újra a fohász és az ének! A keserves hétköznapok sorában csak egy szívdobbanás Március Idusa, de az a megmaradás szívdobbanása.
