Balázs József két cipőjavító és -készítő műhelyt működtet Sepsiszentgyörgyön. A lassan nyugdíjaskorú mester Kolozsváron inasként tanulta a szakmát, s bár eredetileg lószerszámkészítő akart lenni, a cipészmesterséget nagyon megszerette. Amikor ránézek egy jó cipőre, a vér megmozdul bennem – vallja magáról. Sepsiszentgyörgyi műhelyében – miközben több ügyfele is bekopogott – a cipészszakma mai esélyeiről beszélgettünk.
– Van-e becsülete manapság a szakmának?
– Becsülete van, mert sokan jönnek ma is, hogy ezt vagy azt a cipőt meg kell javítani. Sok mesterség eltűnt már, mi pedig még élünk. De a fiatalok nem nagyon tolongnak, hogy megtanulják a mesterséget. Hirdettem a lehetőséget, jöttek is, de nem azt kérdezték először, hogy milyen a szakma, hanem hogy mennyit lehet vele keresni. Pedig egy mesterség az életben a legnagyobb dolog, s ha nem szereted, semmit nem tudsz vele kezdeni. Tudom, a mi időnkben a gyermekeket azzal ijesztgették, hogyha nem tanulsz, suszterinasnak adunk...
– A fiatalokat ugyan nem érdekli, de azért lehet forgalmas manapság is egy cipészműhely.
– Lehet, mert amíg az ember mozog, a szíve s lelke él, mindig cipőben fog járni. Főleg nálunk, ahol szegénység van, s ahol legtöbb cipőt javítani a turkálóból hozzák. Mert ott szinte mindenik olyan, hogy javításra szorul. De azokat legalább meg lehet javítani, mert használtan még lehet találni jó bőrcipőt is. A kommunizmusban szövetkezeti rendszerben működtek a javítóműhelyek, ahol igazi hagyományos bőrlábbelit készítettünk, javítottunk. Ma már nemcsak a talpa, hanem a felső része is műanyagból van, azon nincs, amit javítani.
– Meg lehet élni a cipőjavításból?
– Ha jól dolgozol, meg lehet élni. S ezért nem értem, hogy miért nincs lehetősége a fiataloknak arra, hogy szakiskolában valós szakmát tanuljanak. Pedig szerintem volnának olyan gyerekek, akik nem kívánnak továbbtanulni, nyolc osztály után egy-két év alatt megtanulnák a mesterséget.
– Idézzük fel, Balázs Józsefnek hogyan indult a pályafutása?
– Szászrégenben születtem, hatan voltunk testvérek, édesapám a kollektívben dolgozott kovács- és kerekesmesterként, s én, amióta eszemet tudom, hámosnak készültem. Nagyon szerettem a lovakat, iskolába menet, ha egy lovat láttam, addig követtem, amíg el nem térült, még el is késtem az iskolából. Az volt minden vágyam, hogy nyerget, hámot készítsek. Apukám biztatott, hogy legyek kovács, de én nem szerettem, mert örökké mocskos, zsíros volt a keze, a nagy csipeszek, minden. Kértem, hogy vigyen Kolozsvárra a cipőgyárba, szakiskolába. Akkor még Herbák János volt a neve, nem Clujana. Apukám elvitt, de a hámosoknál már nem volt hely, csak a cipészeknél. Két évet végeztem, a gyárban inaskodtam, aztán külön kilenc hónapos szakképesítést kellett elvégezni. Délelőtt gyakorlatoztunk az idős cipészek mellett, délután két elméleti órát tartottak. Ott megszerettem a cipészkedést, nagyon jó mestereink voltak.
– Hol állt munkába?
– A régeni sportszergyárban, IPM Sportulban. A hatvanas években egyetlen ilyen vállalat működött. 1978-ig dolgoztam ott, egy évre rá kerültem Szentgyörgyre, a múzeummal szemben bakancsokat készítettünk egy előpataki gyárnak, majd a szövetkezetnél alkalmaztak. Aztán a kilencvenes években indultam magánúton, egyéni vállalkozóként. A régi nagy szövetkezetből semmi nem maradt, már akkor látszott ez, muszáj volt lépni.
– Mi a jövő?
– Ha így megy tovább, a szakemberek kihalnak. Még egy pár évig visszük, de akik nálam tanultak, vagy haton, azok közül csak egy maradt itthon, a szakmában. Én ameddig bírom, dolgozom, s hátha mégis lesznek követők.
