Mert a tél hófehér szakállal, bajusszal születik, s ahogy öregszik, vénül, bajsza, szakálla szürkül, barnul. Olyan lesz, mint a cirmos cica bundája. Mígnem egy szép napon egészen megfeketedik vagy megbarnul.
– Hát az idén nem lesz tavasz, mint a tavaly volt? – kérdezte a kisfiú egyik reggel öltözködés közben.
– Hogyne lenne, megjön az nemsokára – mondta a kisfiú édesanyja. – Hát már nem szereted a telet?
– Szeretem, csak sokat kell öltözködni. Azt nem szeretem. És szaladgálni sem lehet igazán ennyi ruhában.
– Szaladgálhatsz majd eleget. Nemsokára – igazította a kisfiú hátára a súlyos táskát az édesanyja.
Köszöntek s indultak, a kisfiú s a nagyfiú, kéz a kézben.
– Mikor lesz az a nemsokára? – kérdezte a kisfiú, alighogy leértek az utcára.
– Nemsokára – mosolygott rá a nagyfiú.
– Holnap? Vagy holnapután?
– Nemsokára.
– Jó, de mikor. Egy hét múlva?
– Nemsokára.
A kisfiú kihúzta a kezét a nagyfiúéból. Megharagudott.
– Lehet, hogy még egy hét sem kell, és itt lesz.
– A tavasz? – fogta meg újra a nagyfiú kezét a kisfiú.
Nevettek mind a ketten.
– Már érzem, hogy közeledik – mondta a nagyfiú.
– Miről érzed?
– Csak úgy, a levegőből. A szellőből. Közel már a tavasz, valahol itt ólálkodik a város körül, a dombokon vagy éppen a kertekben.
– Akkor menjünk elébe! – lelkesedett a kisfiú. – Keressük meg a tavaszt!
– Keressük meg! – egyezett bele a nagyfiú. – Holnap úgyis vasárnap. Kimegyünk és megkeressük. Reggeli után nekivágtak tavaszkereső útjuknak.
De azért még jól felöltöztek. Ám alighogy kiértek volna a városból, ki kellett bújniuk az egyik pulóverből, mert a nap is velük volt. S olyan jóindulatúan s olyan nagy kedvvel segédkezett a két fiúnak a tavasz keresésében, hogy már-már azt hitték, meg is találták.
Fölálltak egy halmocskára, s ott mondták ketten egyszerre:
A nap tüze látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
De amint továbbmentek, itt is, ott is, az északos domboldalakon meg a sáncmartokon amott szürkéllett még a hó, s ha véletlenül tenyérnyi felhőcske suhant a napra, még a tavaszi száraz fűszálak is megborzongtak egy kicsit.
– Addig megyünk, amíg meg nem találjuk – biztatta a nagyfiú a kisfiút.
Ekkora buzgalom láttán a felhő is ellibbent a nap arcáról.
Kicsit távolabbról egy patak csalogatta őket.
Oda is mentek. Zsenge fű sarjadt már a buzgólkodó vidám kis patak napsütötte martján.
– Ez már a tavasz nyoma – állapította meg a nagyfiú.
– Hát ez? – mutatott a patak fölé hajló fűzfácskák hegyére a szemfüles kisfiú.
– Barka, cicus-picus barka! – ujjongtak mind a ketten.
– Ebből egyet viszünk édesanyának is – mondta a nagyfiú.
De aztán sajnálták letörni.
– Keressünk inkább ibolyát. Hátha akad már.
Nem is kellett sokat keresgélniük. Egy délre néző kökénybokor alján egész kis csokorravalót találtak.
– Ugye, mondtam, hogy itt van már a tavasz.
– Meg a nemsokára – nevetett a nagyfiú szavába a kisfiú.
– De nézd csak, ott jön igazában a tavasz – mutatott a közeli kis lapályra a nagyfiú.
Egy kis csikó állt ott szétvetett lábakkal. Kukkra tartott farokkal. S nézte őket. Kicsit odább, ott prüszkölt a kiscsikó anyja is. Úgy látszik, ők is a tavaszt keresték. Állt a kiscsikó s a két fiú. Nézték egymást.
Lassan elindultak egymás felé. De amikor ujjuk begye már-már a kiscsikó finom orrcimpájához ért volna, szügybe szegte csillagos kis fejét a kiscsikó. Ugrott egy nagyot, és odatáncolt az anyja mellé.
Onnan nézte őket.
A két fiú meg elkezdett nevetni, kacagni tiszta szívből, akárcsak a patak mögöttük.
A nap is mosolygott, s még lépett is egyet fölfelé, hogy minél többet láthassák s érezzék örömét. Ha gondolkodni vagy éppenséggel beszélni tudna a nap, azt gondolta-mondta volna:
– Ez a két fiú, a kiscsikó meg a tavasz alighanem testvérek.