Új-Zéland szakácsművészete két fontos egységre tagolódik az ország északi és déli tartományai miatt. Ugyanis az éghajlat olyannyira különböző a sziget két felében, hogy az a növény, amely megterem északon, az beültethetetlen délen. Így a Polinéziából érkező maorik a tarót (ázsiai leveles haszonnövény) és akumarát (édesburgonya-féle) csak az ország melegebb, északi felében tudták elültetni, délen túl hideg volt hozzá. A maorik hāngiban, azaz földbe süllyesztett és felforrósított kövekkel melegített tűzhelyen sütötték hagyományosan ételeiket. A húsételek közül a bárány, sertés és szarvas a leggyakoribb, a halak és tengeri ínyencségek közül pedig a lazac, az osztriga és a kagyló a legkedveltebb. Növényeik közül meghatározó az olajbogyó, a szőlő, az avokádó, a saspáfrány, de kiválóan teremnek az egzotikus gyümölcsök is, amilyen a passiógyümölcs vagy a kivi (sehol máshol nem lehet olyan finom kivit enni, mint ott). Egy dologban minden új-zélandi étel megegyezik, s ez a frissesség. A klimatikus viszonyoknak köszönhetően a juhok és marhák is a szabad ég alatt legelnek, így kiváló minőségű a húsuk, hasonlóan jók a tejtermékek, illetve a zöldségek és gyümölcsök is gyönyörűen nőnek. A sajtok közül a Brie, Shilton és a Havarti a legkedveltebb. Az olíva- és a szőlőtermesztésre is nagy hangsúlyt fektetnek, s méltán büszkék híresen jó fehérboraikra – mint a Chardonnay és a Sauvignon Blanc. Az új-zélandiak találták fel az avokádóolajat, amelyet főzéshez használnak. 1999-ben szabadalmaztatta farmerek egy csoportja.
A barbecue-t (a grillezés különleges formája) különösen kedvelik, sok helybéli a hátsó kertjében – a legtöbb embernek gyönyörű kertecskéje van – süti meg a vacsoráját, ott egész nyáron grilleznek, barbecue-znak és őrzik a hāngi hagyományát is, amelyben leginkább krumpli, hús és egyéb zöldségekből készült ragu fő. De gyakran lehet a tengerparton sütögetőkkel is találkozni, akik a strandon árulják a finomabbnál finomabb falatokat, s mi lehetne szebb élmény, mint jóízűen vacsorázni, miközben a hullámok nyaldossák a talpad… Kissé rendhagyónak hangzó ételeik is vannak: például az oposszumpörköltet elsőre nehéz hova tenni, de állítólag finom fogás. Fő­ételnek nagyon szeretik a sült húsokat, de nem vetik meg a tenger kincseit sem. Ked­velt ételük a petrezselymes-fehérboros zöldkagyló. A helyi éttermekben még mindig tartja magát egy furcsa szokás, a hozd-a-sajátodat. Az 1960-as évekig tartó alkoholtilalomnak állítanak kedves emléket: mindenki hozhatja a kedvenc borát, megemlékezve arról, amikor még az asztal alá, papírzacskóba rejtett üvegből titokban kortyolgattak a szomjas új-zélandiak. A nagyvárosokban, például Auckland­ben, Welling­tonban vagy Christ­church-ben azonban inkább kozmopolita az éttermi kultúra, és több a japán, olasz, mexikói, kínai, thai étterem, mint az új-zélandi.
Jó angol szokás szerint az új-zélandiaknál is rituális a délutáni tea, ami itt kis sütemények és egy csésze Earl Grey helyett tulajdonképpen a vacsorát jelöli, és ez a szigetlakók fő étkezése. A királynő országából más számos elemet is átvett az új-zélandi gasztroművészet: imádják a pitéket, melyeket a megszokott alma vagy barack helyett ők kivivel töltenek, de hamburgereiknek is egyéni színezetet adnak például azzal, hogy céklát tesznek a szendvicsbe. Emellett dívik Fish & Chips is (hal és krumpli, hagyományos angol étel), amit mindig a friss fogásból készítenek – de hagyományos ételnek számít már a folyami halakból készült omlett is. Nemzeti étel a Colonial Goose, amely nevével ellentétben nem liba, hanem bárányláb, méghozzá szárított barackkal és mézzel töltve, majd vörösboros lében pácolva – ezért végül úgy néz ki, mint egy liba, innen a neve.
A szigetország lakói rettentően édesszájúak: ennyi változatos, ínycsiklandó és fantáziadús desszertet egy helyen legfeljebb csak Franciaországban látni. A jégkrémektől elkezdve a kókuszos süteményeken át az angolos scone-ig, mindent készítenek. Az igazi nemzeti étel azonban a Pavlova, amely innen származik. A kívül ropogós, belül krémes, habbal és gyümölccsel díszített desszert névadója Anna Pavlova, az orosz balerina, akinek egy wellingtoni hotelséf készítette el az édességet az 1920-as években. Más források szerint viszont Ausztráliá­ban készítették először a Pavlovát, s a két ország hosszú éveken át vitázott a származási hely címéért. Ku­tatások azonban inkább Új-Zélandot hozzák ki a rivalizálás nyerteseként. És hogy az új-zélandiak mennyire a magukénak érzik a Pavlovát, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy otagói professzor asszony szorgalmas munkával 667 Pavlova-receptet gyűjtött össze, vagy az, hogy 1999-ben megszületett a Pavzilla, a világ legnagyobb Pavlovája – 45 méter hosszú, és az Új-Zélandi Nemzeti Múzeum­ban állították ki, majd a miniszterelnök vágta fel. A rekordot azóta kétszer is megdöntötték, természetesen mindkétszer új-zélandiak. Másod­szorra 2010 augusztusában az 50 méteres sütemény a christchurch-i katedrálisban kapott helyet.

(Forrás: Független utazó, Port.hu – Egy ország, egy konyha)