Komán János évtizedes vitát szeretne lezárni. Eszerint Bodor Ferenc tevékenysége az első ágyúk öntésénél jelentősebb, mint ahogy a szakirodalomban ismert. Érintettként kénytelen vagyok hozzászólni a „vitazáró” íráshoz. A Gábor Áron életútja című könyvem, valamint a tavaly ősszel megjelent Ágyúba öntött harangok című tanulmánykötet egyik szakdolgozata elismeri a csíkszentdomokosi vasmű vezetője, Bodor Ferenc ágyúöntésben való részvételét.
Azonban az előkészítő munkában és a szervezés terén Gábor Áron munkássága nem vonható kétségbe. Az öntést – Gábor Áron közlése szerint a bodvaji hámor öntőmestere – Eiben mester végzi. A német öntőmester munkáját Gábor Áron ágyúöntéssel kapcsolatos elméleti felkészültsége és szakkönyvei teszik lehetővé. Bár Egyed Ákos Bodor Ferenc 1848-as ágyúöntésben való részvételét kétségbe vonja, Süli Attila hadtörténész egyre több bizonyítékot sorol fel, igyekszik újraértékelni Bodor Ferenc szerepét.
Komán János írása egy szövegösszefüggésből kiragadott idézettel és egy „dokumentummal” nem változtat a Gábor Áron és Bodor Ferenc bodvaji szerepének eddigi megítélésén. Azonban az idézet kiemelve a szövegösszefüggésből értelmetlen. „Noha Dániel nem említi meg Gábor Áron nevét, mi a későbbi 1848–49-es források, Turóczi Mózes visszaemlékezése és a vonatkozó szakirodalom alapján úgy véljük, hogy az első székely ágyúk gyártásának kezdeményezője, mozgatórugója és főszervezője a későbbiek folyamán Gábor Áron lett.” Az olvasó nem tudja, ki az emlegetett Dániel. Az idézet olyan szövegrészhez kapcsolódik, amelyben Süli Attila hadtörténész arról ír, lehetséges – de nem egyértelműen bizonyított –, hogy egy székelyföldi ágyú öntésére még az agyagfalvi gyűlés (1848. október 16–18.) előtt sor került. Erre utal Berry Károly udvarhelyszéki nemzetőr százados 1849. május 11-én keltezett levele. Azonban az agyagfalvi nagygyűlés előtt öntött kiságyú létezését semmilyen más forrás nem bizonyítja. Az, hogy 1848 októberében a szászok Bodvajban ágyút öntettek – melyet Daniel Gábor honvéd százados Berde Mózes kormánybiztos parancsára ellenőriz – ez idáig nem nyert bizonyítást. Ezért írja Süli Attila, hogy „az első székely ágyúk gyártásának kezdeményezője, mozgatója és főszervezője a későbbiek folyamán (1848. novemberétől – szerz. megj.) Gábor Áron lett”.
Ennek ismeretében talány számomra, hogy mivel vezettem félre a tájékozatlan olvasót, mert abban a szövegösszefüggésben, amelyben idéztem Süli Attilát, értelmetlen lett volna a teljes idézet. Az általam írt szövegrészben épp elég volt a másfél sor annak megállapítására, hogy az első székely ágyúk öntésének ki volt a legfőbb szervezője. Ez érthető, ha a szövegösszefüggésben vizsgáljuk: „E sorok írója (K. Gy.) nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy Bodvajban az ágyúk öntésénél több öntőmester működött együtt. Természetes, hogy az öntésnél Gábor Áron, Eiben öntőmester és Bodor Ferenc is jelen van. Süli Attila hadtörténész úgy gondolja, hogy »az első székely ágyúk gyártásának kezdeményezője, mozgatója és főszervezője« Gábor Áron.” Elgondolkoztató viszont az, hogy a cikk írója a Bodort méltató vélemények után helyezi a Süli Attilától kölcsönzött idézetet, azt sugallva, hogy Bodor ágyúöntés terén végzett tevékenysége megelőzi a Gábor Áronét. Hogy e gondolatot megerősítse, az idézet után írja: „Meg kell jegyeznem, hogy a mondat utolsó részének kihagyása félrevezeti a témában járatlan olvasót.” Nos, e fontos utolsó rész: „a későbbiek folyamán Gábor Áron lett” az általam használt hétszavas idézet végén fölösleges volt.
Ami a dokumentumot illeti: „Bodor Ferenc bányaművezető 1849. március 24-én számoltat-ot ír, azaz elszámol Gál Sándor ezredesnek”, nem bizonyít egyebet, hogy a művezető igazgató – a munkahelyi beosztásából adódóan – kiállítja azt a számlát, amely tükrözi a hadsereg adósságát a vasgyárral szemben. Ez megerősíti azt, amit már korábban is tudtunk, hogy Zakariás Antal és Bodor Ferenc hozzájárult a székely hadsereg felfegyverzéséhez. Talán annyiban hoz újat, hogy kiemeli Zakariás Antal hazafias magatartását, aki – feltételhez kötve – ajánlatot tesz a három ágyú költségeinek térítésmentességére.
Számomra nem érthető és pontatlan az a félmondat is, melyben a cikkíró két szakmunkára utalva kijelenti: „Azt is megtudjuk, hogy a három vaságyú – nem kettő és nem rézágyú –, ahogy itt is, ott is olvasható...” Bizonyára nem az általam írt könyvre gondol, mert abban több alkalommal leírtam, hogy Bodvajban három vaságyút öntöttek.
Egyetértek Komán Jánosnak azzal a javaslatával, hogy „a bodvaji hámorra helyezett emléktáblát cseréljük ki azzal, amelyik hitelesebben beszél az első három vaságyú öntésének mestereiről”. Komán e megállapítása helyes, az emléktáblának tartalmaznia kell „az első három vaságyú” öntésében részt vevő mesterek nevét. Úgy tűnik, ezzel pontot lehet tenni a 140 éve folyó vitára is.
A Háromszék e kérdéskör esetleges további vitáját szaklapokra bízza.
