Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Lí­ceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Ili­escu ideiglenes államelnöknek Tőkés Lász­ló, Domo­kos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azon­nali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült ráven­nem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Min­den erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvá­sárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvá­sárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azon­nali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvá­sár­helyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Re­formátus Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Maros­vásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, ér­veltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógysze­részeti Egyetem létjogosultsága mellett. Köz­ben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szi­bériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politi­kai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a dik­tafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az em­beri mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is ve­szélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állítha­tom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógy­szeré­szeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A vég­legesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudo­mány­egyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvo­si és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román na­cionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet­nek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án  Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cse­resz­nyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a ma­rosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresz­nyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásár­helyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cse­resznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Co­fariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Kocz­ka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a ma­gya­rokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy!
Igen, a következő frontvárosnak Sepsi­szent­györgyöt szemelték ki, és következik Csík­szereda, a „kört” bezárja Székelyudvar­hely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszent­györgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tud­hat magáénak: magához ragadta Marosvásár­hely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. )
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Ro­mánia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Táma­szunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!