Megörvendtem, amikor a Szabó Kati Sportcsarnok előtt megjelent Mátéfi Árpád (fotó), a román olimpiai válogatott szövetségi edzője. S ahogy közeledett, úgy kezdtem egyre jobban felismerni, hogy ez a Mátéfi nem az a Mátéfi, akit megismertem, aki éveken át mozgatórugója volt Sepsiszentgyörgy birkózósportjának, igazi éremkovácsa nemcsak birkózásunknak, hanem megyénk sportmozgalmának is.
Csak emlékeztetőül: negyedszázados edzői munkája során – közösen két volt tanítványával, Kertész Dáviddal és Hatos Péterrel, majd Miklós Károllyal – az országos bajnokságokról 114 arany-, 76 ezüst- és 117 bronzérmet hoztak Szentgyörgyre, a nagy világversenyekről – olimpia, világ- és Európa-bajnokság... – 1 arany-, 10 ezüst- és 8 bronzérmet... Gondterheltnek tűnt.
– Most jössz Izvorani-ból? Mennyi ideig maradsz itthon? Mi a helyzet a leányokkal? – rohantam le mindjárt a kézfogás után.
– Már napok óta itt vagyunk Sepsiszentgyörgyön, s itt leszünk április 8-áig, ugyanis itt edz az olimpiai válogatott.
– Értem, és azt is megértem, hogy miután már öt hónapja a válogatott élén vagy, messze az otthontól, vágytál a szentgyörgyi légkörre. S ha már napok óta itthon vagy, vagytok, most vágysz vissza Izvorani-ba, ott mégiscsak jobbak a feltételek, az edzési lehetőségek. Mondd, hol áll most a román birkózósport? Mert a világversenyek érmesei között nemigen találkozni román birkózók nevével...
– Ötven százalékkal a régi önmaga alatt, akkoriban nem volt világverseny román dobogósok nélkül, ma viszont...
– Mi az oka ennek a hatalmas zuhanásnak, visszaesésnek?
– Egyszerű a magyarázat: a sportvezetők hozzáállása is ötven százalékkal visszaesett. Na, figyeld csak meg, amit mondok: jövő héten lesz Lengyelországban az U23-asok Európa-bajnoksága. Részvételünkre csak annyi pénzt tudnak fordítani, hogy három birkózó és egy edző utazhasson Lengyelországba. Közölték, én vigyem el a három sportolót gépkocsival, s az úton oda-vissza én vezessem a járművet, a benzint állják, de orvost, masszőrt nem vihetek... Olimpiai sportágról van szó, csodálatos hagyományokkal rendelkezik a birkózás... És erre nincs kellő támogatás? Most, márciusban... Mi lesz fél év múlva?... Nem vállaltam el az utazást. Vigye más a három birkózó lányt.
– Ki az a három?
– Incze Kriszta (58 kg, Sepsiszentgyörgy), Alina Vuc (48 kg, Steaua) és Simona Pricop (53 kg, Temesvár). Ha tőlem függött volna, a 48 kg-os súlycsoportba a mi Mădălina Lingurarunkot nevezem. Hétfőn indulnak Lengyelország felé.
– Ilyen letörő az egész felkészülés?
– Kínlódás az egész, nincsenek edzőpartnerek, nincs legalább két birkózó egy súlycsoportban, hogy tudjanak birkózni a leányok, nincs semmi, mintha nem a riói olimpiára készülnénk.
– Nincsenek edzőpartnerek... Hát hány tagú az olimpiai birkózókereted?
– A nyolc súlycsoportban tíz birkózó van: 48 kg: Mădălina Linguraru (szentgyörgyi) és Alina Vuc (Steaua); 53 kg: Simona Pricop (temesvári); az 55 kg-ban nincs birkózó; 58 kg: Incze Kriszta (szentgyörgyi); 60 kg: Anca Petrea (szentgyörgyi); 63 kg: Simon Andrea (marosvásárhelyi); 69 kg: Adina Popescu (szentgyörgyi) és Roxana Andrei (szentgyörgyi); 75 kg: Cătălina Axente (galaci), és van két junior is kiegészítő szereppel – a brassói Georgiana Tudose és a petrozsényi Amalia Băluţă... Ezzel a kerettel kell végigverekednünk a selejtezőtornákat, mert ugyebár az olimpiai részvételi jogért meg kell küzdeni.
– Öt sepsiszentgyörgyi birkózó van a keretben... Lehetne a felkészülési központ Sepsiszentgyörgy is Izvorani helyett. Hát nem?
– Így igaz, lehetne, itt vannak edzőtársak, leányok, fiúk, egy nagyobb termet kellene biztosítani csupán, s akkor lehetne alapozni, technikát, taktikát elsajátítani, gyakorolni, lehetne fejlődni úgy, ahogy a világszínvonal megköveteli.
– Csak nálunk, Romániában van ilyen nagy visszaesés?
– Á, dehogy, érezni ezt a megingást, megtorpanást világszinten is. De hogy hol, melyik országban, földrészen mekkora, milyen mélyreható ez a megtorpanás, kvalifikációs versenyeken, a világ- és Európa-bajnokságokon tudjuk majd felmérni.
– Most már értem, átérzem gondterheltségedet, mely leolvasható az arcodról, tekintetedről.
– Nem lelkesedem, mert nincs amiért, nincs kellő háttere annak a munkának, melyet tőlem elvárnak, s melyet vállaltam is. És nem vagyok hozzászokva az ilyen szintű, területű hiányosságokhoz. Ha így tart, ha így megy tovább, félreállok a válogatott útjából, maradok itthon, dolgozom az én tanítványaimmal. A mögöttem maradt pár hónap tanulságait röviden így foglalhatom össze: az ígéret szép szó marad, a valóság viszont szomorú, letörő.
– Na de ne siess, most inkább a tervekről beszélj.
– A legközelebbi lépésünkre április 10–11-én kerül sor, amikor nemzetközi csapatversenyre kimegyünk Magyarországra, melyen hat csapat vagy válogatott – a fehérorosz, az ukrán, a lengyel, a svéd, a román és a magyar – lép szőnyegre. A verseny után ott maradunk még tíz napot edzőtáborban együtt három együttessel. Ez minden bizonnyal nagy hasznunkra lesz.
– Idén már megkezdődnek az olimpiai selejtezők. Milyen esélyt adsz a szentgyörgyi leányoknak?
– A szövetség hat olimpiai kvótában bízik, úgy érzem, ennek több mint fele a sepsiszentgyörgyi leányokat fogja boldogítani – Inczét, Petreát, Lingurarut, Popescut.
– Úgy legyen.
