Székely huszáröltözet
Tűzkeresztség, helytállás
A tűzkeresztségen a székely huszárok az 1778—1779-es bajor örökösödési háborúban való részvételkor estek át. Egy vegyes zászlóalj harcolt Csehországban és Sziléziában. A kimasírozás Erdélyből Olmützig hat hétig tartott. A Jablonkai szoros védelmének biztosítására egy századot vezényeltek, mely csatlakozott a többi csapategységhez, és zászlóaljjá alakult. A székely huszárok a rájuk bízott harci feladatokat becsületesen teljesítették.
A külhoni sikeres helytállás után az ország belső nyugalmát felkavaró, Horea, Cloşca és Crişan vezette parasztfelkelés leverésére irányították a székely haderőt. Vajda főhadnagy csapatának harci cselekménye eredményeként császári pénzjutalomban és kitüntetésben részesült.
1788-ban Ausztria háborúba keveredett Törökországgal balkáni befolyásának fokozásáért. A háború első évében a háromszéki haderő: a székely huszárezred és a II. gyalogezred részt vett a törcsvári, tömösi, ósánci, bodzai és ojtozi szoros védelméért folytatott harcokban. 1788. július 19-én az Ósánc körüli harcokból a székely huszárok derekasan kivették részüket, és az ellenség visszaszorításában nagy érdemeket szereztek. II. József ezért a fegyvertényért pénzzel jutalmazta a székely huszárokat.
A bodzai szoros a legelkeseredettebb harcok színtere volt. Az 1788. március 19-i ütközet kimenetelét a székely huszárok döntötték el. Június 12-én a szoros védelmének biztosítását Benkő Gábor főhadnagy és Daniel Lajos százados huszárainak vitézsége határozta meg, s hogy az ellenség nem hatolt be Erdélybe, annak súlyos ára volt: 73 székely gyalogos és huszár lelte itt halálát. Július 17—19-én ismét a székely csapatok tartóztatták fel a törököket. Élen jártak ebben a huszárok, először ők rontottak az ellenségre, és az általános roham meghozta a várt eredményt. A döntő ütközetre augusztus 12-én került sor. Úgy látszott, hogy a törökök túlerejű támadása sikerrel jár, és áttörik a szoros védőrségének falát, amikor észak felől huszárok jelennek meg a völgyben. Ellentámadásuk oly erős, hogy a törökök csakhamar megfordulnak. Az ütközetben a háromszéki huszárok és gyalogosok közül 323-an haltak hősi halált.
Az ojtozi szoros védelmében is kivették részüket a huszárok, akik a július 13-i csatában megfutamították a törököket, és Filipeşti községen túl üldözték őket.
1789 tavaszán-nyarán kisebb-nagyobb csatákban vettek részt a székely katonák a határszorosoknál, 1789 őszétől viszont Havasalföldön és Moldvában harcoltak az ellenséggel. Szeptember 22-én Mărtineşti közelében nagy erőket felvonultató összecsapásra került sor. A csata után Koburg herceg II. Józsefnek küldött levelében ez áll: ,,nem tudom eléggé dicsérni Lajos alezredes és székely huszár osztályát". 1790. augusztus 20-án a szemben álló felek fegyverszünetben egyeztek meg, a békét 1791. augusztus 4-én kötötték meg.
Az igazi megmérettetés
A székelyek harci erejének igazi megmérettetését a hosszú lejáratú francia háború jelentette. Az 1793-ban kitört háborúskodás kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint két évtizedig tartott. A székelyföldi határőrezredekből szervezett zászlóalj már 1793 tavaszán csatlakozott a hadakozó reguláris csapatokhoz. Az első és második gyalogezredből alakítottak egy zászlóaljat, és hozzájuk csatlakozott a huszárezred négy százada. Az országból a borgói szoroson keresztül léptek ki. Az ezred parancsnokának, a török háború egyik hősének, gróf Nemes György huszárezredesnek az egészsége annyira megromlott, hogy kénytelen volt 1793-ban a katonaságtól megválni. Az ezredet Bóra József parancsnoksága alá rendelték. Az 1793-as harcokban való részvételért Szalló őrmestert arany vitézségi éremmel tüntették ki, Konrád István őrmester, Gáspár Dániel, Vásárhelyi József és Kováts Ádám pedig ezüst vitézségi éremben részesült.
1795. szeptember 14-én — a székely huszároknak is köszönhetően — az osztrák hadak a Neckar folyónál fényes győzelmet arattak. 1795-ben a huszárezrednek 130 hallottja és sebesültje volt. 1796-ban elhunyt Bóra József ezredparancsnok. Az 1801—1805 közötti időszak harcok nélkül telt el. Az 1805-ben bécsi úti céllal kimasírozott csapatot Geringer ezredparancsnok vezette. Austerlitznél az osztrák hadak súlyos vereséget szenvedtek. 1809-ben a háborúskodás újból megkezdődött. A székely huszárok Lengyelországba kerültek, kisebb csaták után Magyarországra vonultak vissza, ahol a Galíciába vezető utakat és szorosokat őrizték. Innen novemberben Bukovinán keresztül hazaérkeztek.
1813-ban újra fellángolt a háború. A székely huszárok Bukovina és Galícia útiránnyal Morvaországba mentek, innen pedig Bajorországba kerültek. 1813. december 24. gyászos emlékű nap, ily veszteség egyetlen csatában sem érte a huszárokat: 42-en haltak meg a Saint Croix-nál folyó ütközetben. A lipcsei csatában a szövetségeseknek sikerült Napóleont legyőzniük, ezután üldözőbe vették a franciákat, és 1814 elején átlépték a francia határt. A székely csapatok Párizs felé több csatában is részt vettek. 1815 novemberében aztán végleg hazatértek.
A székely huszárezred a törökök és franciák elleni háborúban mintegy kétszáz ütközetben vett részt, több mint ezer halottja és sebesültje volt. A székely huszárok közül sokat tüntettek ki arany és ezüst vitézségi éremmel. A franciákkal vívott harcokról tesz említést Benedek Elek önéletrajzi visszaemlékezésében, amikor nagyapjára, Huszár Benedek Istvánra emlékezik: ,,István nagyapó 24 esztendeig tartott lovat a császárnak, kétszer zavarták ki falujából, hogy segélje megverni a világhódító nagy Napóleont."
A szabadságharc mezején
A román századokat leszámítva a huszárezred részt vett az 1848—49-es szabadságharcban, a tisztek több mint fele végig szolgálta, az erdélyi hadsereg jelentős beosztásait betöltve. Egy osztályuk már 1848 augusztusában a hadszíntérre került, Bácskában harcolt a szerb felkelők ellen november elejéig. Erdélybe csak decemberben jutottak vissza Bem hadtestével. Kiss Sándor őrnagy vezénylete alatt valamennyi jelentős ütközetben részt vettek Erdély teljes felszabadításáig.
A Székelyföldön maradt négy század részt vett az önvédelmi harcban, melynek első főparancsnoka az ezredparancsnok Sombory Sándor volt. Az ezredet ezután ideiglenesen Nagy Imre alezredes vezényelte. December végén az önvédelmi harcot átmenetileg beszüntették, de január közepétől újra fegyvert fogtak. Gál Sándor szervezte újjá az ezred négy századát. 1849 áprilisában két összevont osztály Fejér Lajos kapitány vezetésével részt vett a Temesköz felszabadításában, ezt követően a negyedik hadtesthez került, és itt harcolt a szabadságharc bukásáig. Az Erdélyben maradt négy század szintén szétosztva harcolt június közepétől az orosz csapatok ellen. A tömösi szoros védelmében esett el a huszárezred legvitézebb tisztje, Kiss Sándor ezredes, aki hadosztály-parancsnoki tisztsége mellett az ezred névleges parancsnoka is volt. A huszárok közül került ki Czecz János tehetséges hadvezér, aki gyorsan haladva a tiszti ranglétrán, a szabadságharc utolsó felében tábornoki rangfokozatot nyert, és az erdélyi hadsereg ideiglenes parancsnoka lett.
Különleges hely
A többféle nehéz szolgálat ellenére a huszárságnak megvolt a maga varázsa. Az a tény, hogy lovon száguldva harcoltak, irigylésre méltó volt honfitársaik körében. Viseletük és felszerelésük elütött a gyalogságétól, annál színpompásabb, díszesebb volt. Büszkék is voltak állapotukra, a lovas katonák magukról beszélve mindig a huszár megkülönböztető jelzőt használták. A templomban sok helyütt külön nekik fenntartott helyen ülhettek. Közöttük jobbágy- vagy zsellértartók is voltak, ezáltal bizonyos mértékben a kiváltságos osztályhoz tartozóknak hitték magukat, és a közteherviselésből is szerettek volna kimaradni. Házaik, lakásaik jobb móddal épültek, kényelmesebbek, tágasabbak voltak gyalogos sorstársaikénál. A huszárok büszkék voltak fegyvernemükre, ruházatukra, fényes szőrű, jól táplált lovaikra, különbözőségüket pedig kimutatták a társadalmi és közösségi életben is.
