Az Erzsébet park fái között egy padról hiányzik valaki...
A központi római katolikus templomban tartott szentmiséről hiányzik egy hang. A hajléktalané. A sok vihart túlélt, sorspróbálta ember hangja. Előénekelt és előimádkozott, és egy gyermek hitével kérdezte utána: „ugye, milyen szépen megy minden, ha én ott vagyok?” Képtelen voltam ellentmondani. Bűn lett volna.
Hangja a képmutatás nélküli ember hangja volt. Lassacskán még azokat is meggyőzte, akik háborogtak, amikor hangosabb volt a kelleténél. Mintha mindenkit meggyőzött volna a költő igazáról: „akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek”.
Hangját egy ideje nem hallják. Jött a nagy hideg, kegyetlenül megfagyott a lába. Jó szándékú emberek találtak rá, akik a lelkiismeretükre hallgattak, és nem azt a törvényt tartották be, amely szerint erőszakkal senkit sem lehet elvinni. Akkor sem, ha az illető életébe kerül? A sürgősségre vitték. Az átalakítás alatt levő kórházba, amely úgy fest, mint egy szálloda földrengés után, de mindent megkapott ott, amire egy fizikailag és lelkileg megpróbált embernek szüksége volt: türelmet, megértést, elfogadást, hozzáértést, tiszteletet. Mindent, ami átsegítette a mindkét lábát megcsonkító műtéten. Él. Túlél. Remél. Hisz. Imádkozik. Mindenkiért.
Valahonnan a nagyvilágból felhívott valaki. Nem ismerjük egymást. Segíteni akart. És segített is. Egy hosszúra nyúló beszélgetés után jó éjszakát kívántam neki, erre ő is jó éjszakát kívánt, de elnézést kért, ha még kimegy a kertbe kapálni, mert náluk szépen süt a nap... Igen, a szeretet határtalan!
Sokan kérdezik, hogy mi van Jancsival. Felhívtam a hidvégi öregotthon igazgatónőjét. Hangjában együtt érző szeretet: emberünk a szabadban „sétálgat” kocsijával. Önkéntes kísérője vagyok. Mindannyiunk emberének. Megkért, hogy mindenkinek mindent köszönjek meg.
Eszembe jut egy verssor – a címben felhasználtam. De hol hallottam? Megvan! Karácsony előtt egy nagy sikerű könyvbemutatón a Tamási Áron Színház kamaratermében, ahol Veress László színművész jó ízléssel, humorral, sok ötlettel megszerkesztett keretben mutatta be Zárug László sepsiszentgyörgyi költő Az örök fény és Az örök igazság című versesköteteit. (Várjuk az előkészületben levő harmadikat is, Az örök élet címűt.) Minden egyes vers tanúságtétel a Gondviselő Szeretetről.
A költő egy személyben zeneszerző és jó képességű előadó. A zenekar tagjai vérbeli muzsikusok. A háttérben szerényen, alázattal, pontosan és tehetséggel szolgált egy szép hangú lány. A nagy sikerű előadás meglepetésvendége a költő kislánya volt. Együtt volt minden azon a decemberi esten, ami számunkra igazi karácsonyi ajándék lehetett. Abból az ajándékcsomagból kerestem ki azt a verset (Egy barátomhoz), amelyet pályatársam meggyőző művészi alázattal szólaltatott meg. Kiválasztottam egy szakaszt, és azoknak nyújtom át, akik mosollyal és imával, megtakarított lejekkel és verssel, gyógyító szándékkal és baráti kézfogással egy egyre ridegebb világban nyújtanak lélekmelegítő tüzet mindenkinek, de főleg azoknak, akik a legjobban rászorulnak a gondviselő Isten szeretetére:
„Ha túl hideg van a szobában, nyisd ki az ajtót, hadd jöjjön be a meleg,
ne töltsd az életed kabátban, engedd, hogy valaki meggyújtsa a tüzet.”
László Károly
