Esteve Soler, a pimaszul fiatal katalán drámaíró (1976-ban született, civilben dramaturgiát tanít) az „ellen”-trilógia e darabjában is rövid, egymástól független jelenetekben írta meg látomását. A demokráciáról, pontosabban a demokrácia (lehetséges) kisiklásairól. Alexandru Dabija, az abszurd nagymesterének tartott rendező csupán ráerősít ezekre a fájdalmasan groteszk villanásokra, színpadképpel, színészei szenvtelen, részvéttelen viszonyulásával. A hét képből mindössze hatot dolgoz fel, annyi bőséggel elég is ahhoz, hogy a néző megértse, mit is jelent a soleri ellen-demokrácia: a politikai rendszer betegsége hogyan hat a magánéletre, milyen folyamatokat indít el, milyen reakciókat vált ki az egyénben, ezek hatására hogyan távolodik el a közélettől a politikusok visszaéléseitől megcsömörlött, általuk csupán a szavazásokkor emberszámba vett választópolgár.
Kegyetlen képpel indul, és még kegyetlenebbel zárul az előadás. Az első jelenetben a gyereket váró házaspár hétköznapi párbeszédet folytat, szóba kerül a városvezetés tehetetlensége a parkolási nehézségek meg nem oldásában. Szidják a politikusokat, hogy majd nem fognak erre a garnitúrára szavazni stb. – eközben szorosan összezárva egy burokban élnek: csak szájalnak, de cselekedni képtelenek. Eljön a szülés pillanata, előbb a férj, aztán a feleség is fennkölt monológban mondja el, lányuktól várják a jobb világ eljövetelét. A gyerek egy pókszerű szörnyszülött, aki felfalja szüleit…
Lazítani, a cégbe való minél jobb beilleszkedés lehetőségeiről beszélni kimegy a parkba a két fiatal. És miközben egyikőjük az erőszak ellen szónokol, agyonveri a másikat. Körülöttük csupa műanyag szemét…
Elpusztított város, a politikus és talpnyalója. Fontolgatják (mármint a politikus, hiszen társa élete értelmét a szolgaságban látja, hogy a nagy ember árnyékában talán ő is lehet valaki), újraépítik és újranépesítik a várost – általuk kiválasztott emberekkel. A vezetők – ők – adottak, választanak hát maguknak népet. Olyanokat, akiket a fogyasztói társadalom eszközeivel irányíthatnak. És kiderül, nem valami katasztrófa sújtotta a várost, hanem a politikus, megunva szerelmét, elpusztított mindent maga körül, ami a lányra emlékeztette. Megtette, mert megtehette. De azért jó volna ismét beindulni az üzletnek. A városból csinálnak hát egy hatalmas bordélyházat…
A multikulturalitás, az unió alapja és rákfenéje kihagyhatatlan téma Soler számára. Arab asszony, akinek minden vágya, hogy beilleszkedjék a demokratikus társadalomba, de a burka jelképezi számára gyökereit, neki olyan természetes a viselete, mint a nyugati embernek az adófizetés. A nemek közti egyenlőség jegyében az arc eltakarásának betiltása számára durva beavatkozást jelent saját kultúrája megélésében. Tettéért (megölte férjét, mert az – szintén a kultúrák különbözőségéből adódó okból: lányuk szóba állt egy szomszéddal, egy keresztény férfival – durván bántalmazta gyereküket), tudja, bűnhődnie kell, de miközben saját hazájában az ő és lánya agyonverése lenne a büntetés, itt börtönbe kell vonulnia. Csupán azt kéri szomszédjától, akinek mindezt elmeséli – és aki az együttérzés legteljesebb hiányával viszonyul tragédiájához –, hogy mikor a rendőrség elviszi, a burkát ne vegyék le róla: hogy megmaradhasson önmagának. A más kultúrából érkezett ember szemében a demokrácia legnagyobb hibája annak erőszakos terjesztése. Az egyetlen eset a darabban, amikor Soler megoldást is javasol: a párbeszédet…
A legabszurdabb dolognak tűnhet: éjszaka valaki becsenget egy idegen, hatodik emeleti lakásba, csak azért, hogy megtudja, milyen szám következik a hat után. Nem tudja az ajtót nyitó nő sem, a később álmából felvert férje sem. Valami összeesküvésnek kell lennie a dolog mögött, véli a hat utáni világra kíváncsi férfi, talán miután az állam bezáratta az iskolákat, néhány tanár túlélt, azok terjeszthetik most, hogy létezik valami a hat után. A végtelen? Vagy a semmi? Elküldik a férjet, hogy nézze meg, mi van a felettük levő emeleten. Az eltűnik, csak fél papucsa repül vissza. A semmi van a hat után, állapítják meg, és a férfi bemegy a feleséggel a lakásba. Mintha mi sem történt volna, természetesnek fogják fel, hogy a továbbiakban együtt éljenek. A két idegennek legnagyobb gondja, hogy ki melyik felén szeret aludni az ágynak. Meg hogy ki mikor kel reggel…
És a cinizmusba átmenő végső jelenet. A tizennyolcadik évét betöltő fiút hajnalban költik a születésnapi tortával szülei. Hogy elmondják neki – ismét csak szenvtelenül, akárha az időjárásról beszélnének –, nem kívánt gyerek, anyja próbálta elvetélni, de nem sikerült, megszületett gyermekét vízbe dobta, ahon­nan a gyerek nagyapja mentette ki és nevelte négyéves koráig – csak azért, hogy pedofil hajlamát kiélje rajta. Nem kellettél nekünk, fölösleges vagy a társadalom számára is, ezért meg fogunk ölni, mondják ki az ítéletet szülei. És hiába a fiú vergődése életéért: bekövetkezik a két pisztolylövés. Ha önmagában nem volna elég groteszk a helyzet, jön még ráadás: fényképezkedés, valami hasznot is kellene húzni a halott testből. Szörnyűség? Az, ha csak a láthatót-hallhatót fogadja be a néző. De ez csak egy – igaz, végtelenül kihegyezett, az ízléstelenség felé túlzottan elvitt, emiatt zsigeri elutasítást kiváltó – példa. Kü­lönben annyi más módon „falhatja fel” a gyerek szüleit, vagy „ölheti meg” a szülő gyerekét…