Pintér Béla és társulata a Reflex Fesztivál során játszott Titkaink című előadásának felütése megadta a vidám alaphangulatot, de az egyre hangosabb nevetések közepette mind mélyebbre jutottunk a titkok szövevényes világában, ahol megdöbbentő, elgondolkodtató vagy éppen felkavaró élmények vártak.
A nyolcvanas évek Budapestjén a rendszerrel szembeni ellenállás viszonylag elfogadott, megtűrt, és ennek megfelelően jól megfigyelt táncházmozgalmának két jeles személyisége áll a történet középpontjában, az egyik legsikeresebb táncház vezetője, Tatár Imre és barátja, a népzenegyűjtő Balla Bán István. Mindketten sötét titkokat őriznek, Tatár egy rendszerellenes szamizdat főszerkesztőjeként is tevékenykedik, Balla Bán pedig képtelen úrrá lenni hétéves nevelt lánya, Timike iránti vonzalmán. A színpadon ülő zenészeken kívül a történet további fontosabb szereplői: Tatár barátnője, a hithű kommunista Bea, aki zsarolás árán végre megismerheti barátja kamasz fiát; Tatár édesanyja, a pszichológus Elvira, akinek a lakását lehallgatják; a táncház oszlopos tagja, a kétballábas Szujó, aki főállásban a titkosszolgálat tisztjeként dolgozik; Balla Bán boldogtalan felesége, Kata, aki férjéről impotenciát feltételez; Pánczél elvtárs, a magas rangú pártfunkcionárius, aki mellesleg meleg, de nem áll rosszul neki (Csákányi Eszter); Tatár kamasz fia, a zongorista Ferenc, aki a népzenét primitívnek, a népzene kedvelőit parasztoknak tartja, a flegma pincér és egy korabeli alternatív zenekar énekese, Ági, aki csupán annyit akar, hogy időben elkezdhessék a próbát…
Pintér Béla darabjai olyanok, mint óriási kirakójátékok a világ egy-egy választott témájáról, területéről. Lassan felfordítja és a helyükre tolja benne a darabkákat, előbb csak egyre több szín kerül a képbe, aztán mindjobban körvonalazódnak az apró és tökéletesen megrajzolt minták, végül kezdenek feltűnni a nagy összefüggések, és lassan kibontakozik, megszületik, összeáll a többnyire társadalmi, közéleti tabló, melyről csak ekkor szokott kiderülni, hogy nem fényképe a valóságnak, csupán Pintér valósághű művészi bravúrja. A korábbiakhoz hasonlóan ez a besúgókról és besúgottakról, őszinte, hamis és torz emberi kapcsolatokról szóló történet is úgy bontakozik ki a szemünk előtt, hogy minden pillanatban érdekfeszítő és szórakoztató, többnyire mégis érintetlenül hagyja a lelkünket, mert ahogy időben mind távolabb sodródunk a múlt rendszer aljasságaitól, kevésbé lepődünk meg a felszínre kerülő titkoktól, kevésbé hisszük el a médiában megjelenő részigazságokat, egyre kevesebben vagyunk, akiket személyesen megérint ez a problémakör. Talán a kimondott és ki nem mondott szavak igazságtartalma, a karakterek tipikussága, a történet jól kódolhatósága az, ami mégis ennyire bevonzza az embert a darab örvényébe és magával sodorja. Az előadás elején volt ugyan néhány hamisabb hang, mintha nem jöttek volna elég mélyről a replikák, de a történet kibontakozása során egyre feszesebbé vált a játék, igazabbakká a problémák. Vajon bűnös-e, aki azért besúgó, mert zsarolják? Vajon miért vagyunk zsarolhatóak? Vajon honnan ered a pedofília infernális bűne, betegsége, hogy az ember minden akarata ellenére sem képes úrrá lenni rajta? Beszédes volt ilyen szempontból az álom jelenete, amelyben Balla Bán édesanyja is megjelenik, hogy megszoptassa felnőtt gyermekét. Azért gyűrűzik ilyen mélyre a történet, mert az igazság egy része mindig kicsúszik a kezünkből. Emiatt olyan nehéz megtalálni az igazi bűnösöket az ügynöktörténetekben. Inkább csak a keserű szájíze marad ezeknek az emlékeknek, a forgó magnók, és egy csomó ember szenvedése a titkok miatt, melyek a magánéletekben ugyanúgy jelen voltak, mint az egész társadalom életében. A fiatalabb nézőknek talán a pedofília-vonal emlékezetesebb, ez a cselekményszál ugyancsak a kimondhatatlan kimondására törekszik, de olyan árnyalata is van, amit csak sugall az előadás Friedenthal Zoltán szuggesztív alakításával és a szereplő öngyilkosságával. Mert titok ugyan, amit megpróbálunk elrejteni mások elől, az is, amit kifürkésznek, lehallgatnak, ellopnak az életünkből és magnótekercseken őrizgetnek, de a legnagyobb titkaink azok, amelyek ösztöneinkben, szenvedélyeinkben, lényünk legmélyén lakoznak saját tudatunk elől is elzárva. Balla Bán Istvánt nem a rendszer szorítása, nem a barátja feladása, nem is beteg vágyainak nyilvánosságra kerülése taszította öngyilkosságba, hanem az, hogy képtelen volt legyőzni magában ezt a szenvedélyt. Vajon ki az közülünk, aki még soha nem tévedt el saját irracionalitásának birodalmában, aki uralni tudja testének-lelkének titkait?
A Pintér-féle tökéletes körképnek szóló tapsvihar után ezen gondolkodtam egy ideig.
