Volt ezen a széles világon egy ember meg egy asszony, de gyerekük sose volt, úgy éldegéltek kettecskén a maguk szegénységében.
Volt ennek az embernek egy garasos, kupakos pipája. Egyszer hogy, hogy nem, a pipa leesett és összetört. Az ember félrerúgta a cserepet, de az asszony felvette a pipakupakot és zsebre dugta.
Egyszer reggel az ember kimegy a rétre kaszálni. Kaszálgat délig, az asszony meg azalatt ebédet főz az urának.
Ahogy tesz-vesz a kemence padkáján, felsóhajt:
– Én istenem, ha csak legalább akkora gyerekem is volna, mint a pipakupak, hogy az ebédet kivinné!
Erre a pipakupak felkiált az asszony zsebében:
– Édesanyám! Édesanyám!
– Ki az? – kérdi nagy ijedten az asszony.
– Én vagyok, a Pipakupak gyerek! – avval kiugrott a zsebéből.
– No, ha engem kívánt, édesanyám, itt vagyok. Elviszem én az ebédet.
Az asszony elkészítette az ebédet, Pipakupak pedig elindult az apja után.
Annyira megehült a szegény ember a nagy kaszálásban, hogy már déltájban egyre csak azt nézte, jön-e az asszony?
De senkit sem látott. Gondolta, bemegy a kunyhóba. Ahogy belép, ott lát a földön egy fazék kolompérlevest, meg egy tál túrós galuskát.
Szörnyen elcsodálkozik:
– Hát ezt meg ki hozta ide?
– Én hoztam, apám! – mondja Pipakupak a fazék mellől.
– Hát te ki vagy? – kérdi a szegény ember.
– Én a Pipakupak gyerek vagyok, akit az Isten adott kendnek a törött pipája helyébe.
– No, ha nekem adott, hát ülj ide, fiam, és egyél te is.
– Nem vagyok éhes, édesapám. De hol a kaszája? Amíg kend eszik, én majd kaszálok.
Az öreg beleegyezett. Pipakupak meg elment kaszálni. Kaszál… kaszál… suttyog a kasza a fűben, de a gyerek ki se látszik.
Arra vetődik egy úr a hintaján. Mikor észreveszi, csak nézi… nézi, mi az isten csudája lehet. Vágja a füvet a kasza, sitty… sutty! De senki sincs mellette. Odaszól a kocsisának:
– Hé, kocsis, állj meg! Hadd nézzem, van-e valaki abban a kukoricaszár kunyhóban?
Megáll a kocsis. Az úr bemegy a kunyhóba, hát ott eszi az öreg nagy vígan a túrós galuskát, már alig van a tálban.
– Adjon isten, öreg!
– Adjon isten, uram!
– Mondja, öreg, kendé az a kasza, ami ott suttyog a réten magában?
– Az enyém, uram, de nincs az magában… A fiam kaszál véle.
– A fia?… Nincs ott egy teremtett lélek se.
– Ej, dehogy nincs! Hé, fiam, Pipakupak, gyere ide!
Arra a Pipakupak ott terem, az úr meg ámul-bámul a kis incifinci gyerekre.
– No, öreg, mennyiért adod hozzám szolgálni ezt a gyereket?
– Odaadom száz forintért.
Az úr kifizette a száz forintot, zsebre dugta a Pipakupak gyereket, hazahajtott.
Ahogy hazaérnek, éppen etetik az udvaron a sok disznót, volt közöttük kan is, koca is, hízó is, malac is. Nézegeti őket az úr, s hogy, hogy nem, a Pipakupak kipottyant a zsebéből, s az egyik hízó bekapta a kukoricával együtt. Keresi az úr a gyereket, a kondás meg a béres tűvé teszik az udvart, de hiába, mert már akkor Pipakupak a disznóból kiabált:
– Itt vagyok, gazdám, itt vagyok!
Nem volt mit tenni, az úr leölette a disznót, kettéhasították, a beleit kivették, de a sok éhes kutya közül az egyik hamm, bekapta a disznóbéllel Pipakupakot, s elszaladt. Pipakupak most már a kutyából kiáltotta:
– Itt vagyok, gazdám, itt vagyok!
Erre aztán a kondás, béres, mindenes utánaveti magát a kutyának botokkal, de a kutya futott árkon-bokron keresztül, mint akit puskából lőttek ki. Ahogy az erdőben szalad, megtámadják a farkasok, széttépik, s az egyik farkas a kutya beleivel együtt bekapta Pipakupakot. Pipakupak most meg a farkasból kiáltotta:
– Emberek, emberek, itt vagyok!
A sok kondás, béres, juhász a farkas után vetette magát. Kergették három nap, három éjjel, hogy már a farkas is sokallta, s azt mondja mérgesen a gyereknek:
– Eredj belőlem, holtra fáradok miattad!
– Jól van, farkas koma – mondja neki Pipakupak –, csak vigyél hazáig.
A farkas beleegyezett. Akkor Pipakupak kiugrott a bozontos farkasból, ráült a hátára s hazamentek. Otthon Pipakupak nagy hangon bekiáltott a kapun:
– Édesapám! Farkast hoztam.
Az apja meg, ahogy ezt hallotta, felkapta a fejszét, kiugrott a pitvarajtón, a farkast agyonütötte, megnyúzta, a bőrét meg eladta jó pénzért.
