A kérdés már az átadás idején borzolta a kedélyeket — lapunkban is elég nagy teret kapott —, és a látszólagos csend mögött máig nincs nyugalom: az egyházkerület három éve perben áll, és a korrupcióellenes ügyészséghez is eljutott az ügy. Két sepsiszentgyörgyi polgár azzal vádolja az érintett helybeli vezetőket, hogy jogtalanul játszották át az iskolát államiból egyházi tulajdonba — a kolozsvári püspökség pedig azért perel, hogy a valamikori tanári lakásokat is visszaszerezze az azokat időközben megvásároló családoktól.

Hamis eszközökkel került az egyházhoz

A Mikó épületét egy 1937—38-as évkönyvre és egy 1990-es, azaz a visszaigénylés idején tizenkét éves, ráadásul hamisított telekkönyvi kivonatra hivatkozva kapta meg a református egyház, holott egy ilyen kivonat csak 24 óráig érvényes — állítja idősebb Benedek Levente közgazdász, aki az utóbbi években vaskos dokumentációt gyűjtött össze a Mikó múltjáról, és ezekre az adatokra építi érveit. Mint mondotta, lakása védelmében kezdett el kutatni az állami levéltárban, és igencsak meglepte egyrészt az, hogy előtte mindössze két személy érdeklődött a téma iránt (egyik sem egyházi), másrészt hogy az egyháznak semmiféle anyagi hozzájárulását és valós tulajdonjogát nem fedezte fel az iratokban a kezdetektől az államosításig, annak ellenére, hogy a köztudatban református iskolaként él a Mikó.

— Közadakozásból, a város, illetve az állam pénzéből épült, és önerőből, illetve állami és civil adományokból tartotta fenn magát. Mi sem tudtuk, amíg a telekkönyvet meg nem néztük, de semmi köze nem volt az egyházhoz. Illetve annyi, hogy 1858-ban az akkori császári és királyi (bécsi) vallási és oktatási minisztérium az összes határ menti iskolát az egyház fennhatósága alá rendeli, függetlenül a tulajdontól. A sepsiszentgyörgyi református esperesség azonban már 1870 szeptemberében lemond iskolatartási jogáról ,,anyagi erejének elégtelensége és túlterheltsége miatt", és ugyanebben a levélben felekezet nélküli iskola létrehozására szólítja fel a várost. A Mikó alapkövét 1870 augusztusában teszik le — az iskola oldalán levő tábla téves —, és 1893-ban adják át a kész épületet. 1876-ban gróf Mikó Imre 60 000 forintot hagy a kollégiumra, ő a második nagy alapító a város után — amely kénytelen kölcsönhöz is folyamodni, mert a kezdeti lendület alábbhagy, és még 1888-ban is akadnak olyan személyek, akik a felajánlott összeget nem fizetik be. Amikor 1888-ban a minisztérium jóváhagyja az iskola nyolc gimnáziumra való bővítését, a város — tehát nem az egyház — ad telket cserébe, és a város, mint kegyúr építi fel az új szárnyat, mert gróf Csáky Albin tanügyminiszter e feltételhez köti az ettől kezdve rendszeresen folyósított állami segélyt. 1891-ben elkészül a déli szárny terve, a város 50 000 forintos hitelt vesz fel rá, és 32 000-et ad a minisztérium. A megkötött szerződésekben mindenütt a Mikó Kollégium szerepel tulajdonosként! És a Mikó kér ingyenes vagy alacsony árú telket tanári lakások építésére 1891-ben, a város azonban ezt visszautasítja, mert egy évvel azelőtt Szász Domokos püspököt a város megkérdezése nélkül választották meg háromszéki főgondnoknak, amit Császár Bálint polgármester komolyan nehezményezett. Így a kollégium megvásárolta a Téglás-féle telket, és 1895—1896 között felépítette rá a mai városi kultúrotthont, valamint ezt a házat, ahol mi 1982-től lakunk, amit 1997-ben törvényesen vásároltunk meg az államtól, és amiért pár éve a püspökség beperelt, mert igényt tart rá, nem tudom, milyen alapon. Hiszen ha a sajátja volt, akkor miért adott 10 000 forintos, ötszázalékos kölcsönt a Mikónak? És 1915-ben miért adott a kollégium öt ingatlant egy egyházi telekért cserébe? Önmagával cserélt az egyház? De menjünk tovább: a két világháború között a tanárok alkalmazása a (bukaresti) tanügyminisztérium hatáskörébe tartozik, az 1940-es földrengésben (már a kicsi magyar világban) megrongálódott épület felújítására pedig 190 000 forintot ad a magyar oktatásügy, s 53 000 forintot az iskola saját alapjaiból és megtakarításaiból — itt sem jelenik meg az egyház, egy fityinggel sem... 1948-ban megjelent a 175-ös rendelet az oktatás átszervezéséről, és utána a 176-os az egyházi iskolák államosításáról: ebben az szerepel, hogy a Mikó és a többi ingatlan (telkek is voltak) a református egyház tulajdona — ilyen telekkönyv azonban nem létezett, ezért nem lehetett végrehajtani az állami tulajdonba vételt, amelyet csak 1971-ben véglegesítenek a 218-as és 712-es dekrétumok alapján. A Mikó jogutódja 1962-től az 1-es számú középiskola, és ugyanebben az évben az ingatlanok (köztük az iskola és a mi házunk) állami tulajdonból a helybeli lakásgazdálkodási vállalatéba kerülnek. A tanintézmény az 1977-es földrengésben ismét nagyon megrongálódott, akkor nekem jutott az a feladat, hogy központi forrásokból pénzt szerezzek a helyreállítására... Aztán jött az 1989-es fordulat, megalakult a Református Kollégium, és az akkor visszaigényelhető mezőgazdasági területeket egyes földosztó bizottságok megosztották az egy fedél alatt működő állami Mikó és a teológiai líceum között (mert ez a hivatalos neve: Liceul Teologic Reformat). 2002-ben az iskola alatti terület tulajdonjogát is megkapja a teológia, ezt azonban a Mikó megfellebbezi, és meg is nyeri 2003 szeptemberében, mert a megyei törvényszék helybenhagyja a városi bíróságon született alapfokú döntést, és kizárja a tulajdonjogból az azelőtt nem létező teológiai líceumot. Azelőtt, 2001-ben a városi tanács 39-es határozatával megosztja a kollégium területét, és az épületet átadná az erdélyi református püspökségnek. Ezt a határozatot a kormánymegbízott megtámadja a közigazgatási bíróságon azzal az indoklással, hogy soha nem volt a püspökség tulajdona, és a brassói táblabíróság végleges ítélete neki ad igazat 2001 végén. Ezután folyamodnak egyesek — még nem tudjuk, kik — a Markó Attila vezette bizottsághoz (amely már 2000 novemberétől nem működhetett legálisan!), és onnan szereznek minden törvényes alapot nélkülöző igazolást, hogy a kollégium épületét a református püspökségnek ,,visszaszolgáltatják".

Ha háború, legyen háború

— Az iskola vagy az egy házban működő két iskola sorsa azért több egyszerű vagyonjogi kérdésnél. Nem lehetne erről leválasztva, békés úton kiegyezni a tanári lakások ügyében? Mondjuk, önök visszakapnák a befektetett pénzüket, persze, mai értékben?

— Nem! Egészen a strasbourgi nemzetközi bíróságig megyünk, és ott nyerni fogunk, mert én még egyetlen tulajdonjogi bizonyítványt nem láttam a másik féltől. Amikor minket a lakásainkért beperelt az egyházkerület — és nem mi pereltük be őket —, alapfokon megnyertük a pert. 2006-ban. A határozatot megfellebbezték, és a megyei törvényszéken a már említett értesítőt (évkönyvet) meg a 176-os dekrétumot lobogtatva elérték, hogy a két bíró nekik adott igazat, dacára annak a rendelkezésnek, amely szerint a törvényesen eladott ingatlanokért kártérítést fizet az állam. Azt mondták, rosszhiszemű vásárlók vagyunk, mert tudtuk, hogy a ház egyházi tulajdon... Ekkor kezdtem el búvárkodni a levéltárban. Próbáltunk tárgyalni is, ezzel a dokumentációval tavaly felkerestük Papp Géza püspököt Kolozsváron — az volt az első, hogy miért tettük, és rosszul tettük. Kérdezte, hogy akkor ki építette a Mikót, ha nem az egyház? Azaz ő sem tudta. De azt mondta, hogy vegyük vissza az aktákat, mi meg azt, hogy szívesen, ha visszavonják a pert. Erre nem volt hajlandó, teljes fegyverletételt kért, azzal az ígérettel, hogy amíg élünk, lakhatunk a házban. De ő sem mutatott olyan okmányt, amely a tulajdonjogukat igazolná! Közöltük, hogy szerintünk a Mikót is illegálisan kapta meg az egyház, és ezért kénytelenek vagyunk bűnügyi feljelentést tenni. Hát nem tehetünk ilyent, mert magyarok vagyunk! Szóval, oda jutottunk, ahol az ötvenes években voltunk: ami a munkásosztály érdekében történik (mert ezt hajtogatják), az törvényes, amit a vezér kijelent, az törvény... Kért pár napi haladékot, nem jelentkezett, három hét múlva fölhívtam, akkor azt mondta, úgyis ők nyernek. Micsoda hatalmi összejátszás lehet a háttérben! Mi mindenesetre megtettük a bűnvádi feljelentést Luffy Etelka telekkönyvvezető (aki elismerte a hamisítást), Kató Béla püspökhelyettes (aki a saját aláírását nem ismerte el), Bustya János akkori teológiai iskolaigazgató, Marosán Tamás egyházi jogász, Markó Attila államtitkár (aki a per előtt többször megnyugtatott lakásaink megvételének törvényességéről) és Silviu Clim belügyi jogász ellen. Utóbbi három személy alkotta ugyanis azt az úgynevezett speciális bizottságot, amely a Mikó visszaszolgáltatását elhatározta. Utólag, az ügyészség kérésére Miklós Erzsébet telekkönyvi bírót is feljelentettük, mert hiányos dokumentáció alapján, gyanús sietséggel telekkönyvezte az egyházkerület nevére az ingatlant. Jelenleg a brassói korrupcióellenes ügyészségen porosodik az aktacsomó, mert a központi hivatalok igencsak lassan küldik a kért iratokat. Egy rend anyag Brüsszelben gyakorlatilag Franco Frattini európai bizottsági alelnök előszobájában van, de addig nem akarjuk elővenni, amíg Tőkés László európai képviselővel nem találkozunk. Kapott egy-egy másolatot a belügyi, tanügyi, igazságügyi minisztérium, és az államelnöki hivatal is. A világhálón is rajta vagyunk, magyarul és románul, de készül az angol szöveg is. Következnek a külföldi intézmények, közöttük svájci egyházügyi tekintély is. Mi nem az egyházzal akarunk perelni, személyre szóló vádat emeltünk azok ellen, akik az egyház nevében csaltak. Mi nem olyan Székelyföldet akarunk, ahol ilyen vezetők vannak, ahol a cél szentesíti az eszközt, ahol családokat lábbal tipornak, ahol a törvényt nem tartják be...

— Bennünk megvolt a szándék, hogy elkerüljük a pert, a konfliktus nem jó senkinek — erősíti meg a fentieket Fejér Zoltán, aki rövidebbre fogva ugyanezt közli, noha azt is leszögezi, hogy némely kérdésben egyénileg lép fel. Hangsúlyozza, hogy az érvényes törvények betartásával vette meg a lakását, és annak idején senki sem figyelmeztette, hogy az egyház igényt tart rá. Ebben a meggyőződésben vásárolta ki két szomszédját is, a ház ugyanis valamikor négy családnak adott otthont, ha ugyan a pincében kialakított szükséglakást annak lehet nevezni. — De hiába próbáltunk járható utat találni. Újévkor is felhívtam Kató Béla püspökhelyettest, hogy boldog új évet kívánjak, és megkérdeztem: háború vagy béke? Azzal a vasgárdista jelszóval válaszolt, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van. A pert alapfokon megnyertük, a táblabíróságra került, az visszaküldte alapfokra, ahol semmilyen általunk benyújtott aktát nem fogadtak el. Más bírót kértünk, nem adtak, próbáltuk az ügyet áthelyeztetni más megyébe, nem sikerült. Egy éve halogatnak, és közben sok új dokumentum került elő. Megtudtuk, hogy amikor a háromtagú ideiglenes bizottság elhatározta a Mikó visszaszolgáltatását, a prefektúra megtámadta a municípiumot, mert nem volt joga átadni az iskolát. Ezt egy táblabírósági határozat is kimondja, mégis... Mikor a Mikót visszaszolgáltatták, kitört a vihar, de ezzel a házzal nem törődtek — aztán évek múlva beperelt az egyház: mi vagyunk a gomb a kabáton. A Mikó tulajdonjoga minket nem érdekelt, és ha a per előtt megkeresnek, talán nem ássuk ki, hogy nincs joguk hozzá. A legjobban az fáj, hogy magyarok, egyházi elöljáróim perelnek velem, és azt is számon kérik, hogy mit adtam az egyháznak. Hát adtam, amennyit tudtam, a Mikó Alapítványnak is szép összeget. De nem tettem tönkre senkit. 62 éves vagyok, gyermekeim, unokáim vannak, senkinek nem engedem meg, hogy letaposson. Azt tettük, amit mindenki más, aki ilyen helyzetben volt. Azért is támadnak, hogy olcsón vettük a lakást, holott a közüzemek egy országos kulcs szerint számította ki az árát. Én nem kérek elszámolást senkitől, pedig vezetőink nem a sajátjukat, hanem a közpénzeket költik, és ugyancsak fejükbe szállt a dicsőség.

A visszaszolgáltatás jogszerűen történt

— Ha valamit valakitől elvettek, annak kell azt visszaadni — szögezi le Bustya János református lelkész, a Református Kollégium volt igazgatója, aki nemrég iskolai jogból mesterfokozatú (egyetem utáni) oklevelet szerzett. — Mi az 1948/177-es Hivatalos Közlönyben megjelent 176-os állami rendelet alapján kértük a visszaszolgáltatást, mert annak mellékletében szerepelt többek között a Mikó is, mint az egyházkerület református fiúiskolája. (A tanári lakások, a későbbi textiliskola, a mai Tanulók Háza, a művelődési otthon stb. mellett — ezek némelyike nem egyházkerületi, hanem helyi egyházi tulajdon, mert ilyen is van, és előfordulnak közöttük cserék, kölcsönök.) Ez egy nagyon világos kiindulási pont, hiszen minden egyes ingatlan mellett szerepelt a tulajdonos, magánszemély vagy intézmény vagy egyesület — és ennek is adják vissza, nem az esetleges előző tulajdonosnak. Nevetséges állítás, hogy egy tizenkét éves telekkönyvi kivonatra építettünk: nagyon jól tudjuk, hogy ilyen bizonyítékra semmit nem ad vissza az állam, miért hamisítanánk ilyent? Vaskos iratkötegeket mutattunk be, az eredeti telekkönyv — igenis, van ilyen, nem csak az emlékezet, hanem a törvény szerint is református tulajdon a Mikó — minden oldalának másolatát lepecsételve, hitelesítve, lefordítva, iktatva... Legalább kétszer nyújtottuk be mindezt, előbb 1998-ban, majd 2000-ben megint. Az eredeti telekkönyv 1900-ból származik, de azt is egy régebbiből írták át. Nos, összeállítottam az iratcsomót, felküldtem Kolozsvárra, és dr. Csiha Kálmán püspöktől kaptam egy meghatalmazást, hogy járjak el az ügyben. Ezt azonban soha nem használtam. Viszont tudtam már címeket és helyrajzi számokat, és ezek alapján kezdtem azonosítani az ingatlanokat. Mikor tovább nyomoztam, kiderült, hogy a mai Konsza Samu utcai tanári lakot a benne élők megvették, az egyházkerület tehát kérte az adásvételi szerződés semmissé nyilvánítását, és az eredeti állapot visszaállítását. Ebben a perben csak tanúként vettem részt, tavaly azonban egy feljelentés nyomán mindannyiunkat — Kató Béla püspökhelyettest, Luffy Etelka telekkönyvvezetőt és jómagamat — behívattak a gazdasági rendőrségre, ott három óra alatt elbeszélgettünk, a végén megköszönték a tájékoztatást, és bocsánatot kértek. Kérdeztem, hogy most már mindig így lesz-e, ha valakinek valami eszébe jut, azt mondták, kötelességük mindent kivizsgálni. Az ügyészség azóta sem keresett meg, talán nem talált okot a vádemelésre... De térjünk vissza a Mikóhoz. Az évről évre kiadott értesítőből megtudjuk, hogy a kollégiumot az egyházkerületi közgyűlés kormányozza, ez után következik az igazgatótanács, a kollégiumi elöljáróság és a tanári szék. Tudjuk azt is, hogy a két világháború között az intézmény semmi más támogatást nem kapott, kizárólag egyházi pénzből tartották fenn. A korábban folyósított állami összegekre a magyarázat a korabeli tanügyi törvényekben rejlik. Ami az adományokat és egyéb hozzájárulásokat illeti, ennyi erővel mondhatnánk azt is, hogy a sepsiszentkirályi imaház a holland testvérgyülekezet tulajdona, mert ők adták rá a pénzt. És ha már itt tartunk: gr. Mikó Imre is a nagyenyedi református kollégium diákja, majd főgondnoka volt, tehát nem mondhatni, hogy semmi köze nem volt az egyházhoz. Az államosítást az említett 176-os rendelet alapján hajtották végre, de elfelejtették telekkönyveztetni egészen 1971-ig, amikor a textiliskola bentlakását kellett volna felépíteni. Ez a Mikóval azonos telekkönyvben szerepel, és mivel telekkönyvezetlen területre állami pénzt nem lehetett beruházni, lépni kellett. Ekkor már nem lehetett az államosítást felhozni, ezért két későbbi határozat — az 1960/218-as, és az 1966/712-es — alapján írták át az egészet az államra. Mert az államosítás sem egyetlen rendelet alapján történt, ahogy a visszaszolgáltatás is csak szotyogtatva folyik. 1999-ben például megjelent a 83-as sürgősségi kormányrendelet pár ingatlannal — ezek között a Mikó még nem szerepel, de van egy olyan kitétel, hogy a lista kormányhatározattal bővíthető. A Mikó 2000 decemberében jelent meg a 698-as Hivatalos Közlönyben, az 1334-es rendeletben. A kifogásolt háromtagú visszaszolgáltatási bizottság összetétele az akkori előírásoknak megfelelő, törvényes, működése elég jól szabályozott, kötelességszerűen bekérték a prefektustól az ingatlan jogi helyzetére vonatkozó tájékoztatást, és csak ezután kaptuk meg — két év múlva, azaz 2002. május 14-én — a ténymegállapító jegyzéket. (Közben valóban megjelent egy új visszaszolgáltatási bizottság is — mert a visszaszolgáltatási jogszabályokba előbb csak a kisebbségi vagyont sikerült bevinni, az egyházit jóval később —, de ettől a régi bizottság nem szűnt meg, semmi nem törli.) Gyorsfutár hozta, benyújtottuk, és hat nap múlva annak rendje-módja szerint telekkönyveztetett. Az átadási határidő 60 nap volt, közeledett a nyári vakáció, így egy püspöki felhatalmazás alapján én írtam alá az átvételi jegyzőkönyvet. A tanári ház itt nem szerepelt, mert 2000-ben még csak tíz épületet nevezhetett meg minden egyház, és természetesen fontossági sorrendet kellett állítani. Erdélyben összesen kilenc református kollégium volt, és mindegyik visszakerült, a szászvárosi Kun Kocsárd Gimnáziumon kívül, ami nem volt olyan sürgető, mint Nagyenyed vagy Kolozsvár, ahol az utcán voltak a gyerekek. Aztán megjelent a 2000/94-es, törvény által is szentesített rendelet, és ebben már nem szabtak határt, akkor adtuk le az összes visszaigénylési aktát.

Magánérdek a közösségi ellen

— A Konsza Samu utca sarkán levő ház bérlői azonban már 1997-ben megvették lakásaikat.

— Igen, de hogyan? Az állami Mikó igazgatója, Bíró Béla már 1996 nyarán figyelmezteti a polgármesteri hivatalt arra, hogy az iskola vagyonához tartozó ingatlan vagyont ne idegenítsék el, és 1997 februárjában a közüzemeknél (a lakásgazdálkodási vállalat jogutódjánál) is iktat egy hasonló felszólítást. Választ egyik helyről sem kap, noha ez kötelező lenne, de március 4-én a Benedek család, 13-án a Fejér család, 21-én pedig az azóta elköltözött Molnár család is megveszi a lakását egy 1992-es törvény szerint, állami pénzből felhúzott épületként. És milyen áron! Benedekék például nem egészen 4 millió (pontosan 3 977 373) lejt fizettek egy 132,36 négyzetméteres, külön kertrésszel rendelkező, kitűnő állapotú házrészért, miközben ugyanabban a hónapban egy 70 négyzetméteres tömbházlakásért 49 millió lejt pengetett le egy fiatal házaspár a közüzemeknek! Egyébként nem rakunk ki senkit, a Mikó mellett is vannak tanári lakások, sőt, az egyiket szintén megvette a benne lakó család, ez azonban a hetvenes években történt, mikor senki nem is álmodott visszaszolgáltatásról, és ráadásul az akkori árakon, szóval, ez jóhiszemű vásárlásnak tekinthető.

Az egykori bérlőket Kató Béla püspökhelyettes is rosszhiszeműnek tartja:

— Még a püspök urat is próbálták megzsarolni azzal, hogy ha nem vonjuk vissza a pert, a Mikót is elveszítjük. Engem is zaklatnak, még szilveszterkor is felhívtak, de mivel egyikünk sem zsarolható, perelünk. Szomorú, ha az egyház egy hívőjével kerül összeütközésbe, de mi a közösség vagyonát védjük, ők pedig a magukét. Nem tudom, miért állítják, hogy személyesen velünk van bajuk, hiszen alig találkoztunk, s ha én holnap nem leszek tisztségben, az utódom fogja ugyanezt a munkát — kötelességét — végezni, nem magamnak perelem azt a házat. Hivatalunk a közösség ellenőrzése alatt áll, és sok más kivizsgálás során sem találtak kifogásolnivalót a működésünkben. Teljesen hamis kiindulópont az, hogy a Mikó a székelyeké, mert ők adták hozzá a téglát — meg lehet ugyan lovagolni, de jogilag nem állja meg a helyét: ez ügyben a legkonkrétabb fogódzó az államosítás. Hiszen a Makovecz Imre által tervezett csíkszeredai rézangyalos katolikus templom építéséhez is nagy összeggel járult hozzá a román állam, mégis egyházi ingatlan. A húszas, harmincas évekre a restitúció nem megy vissza, nem is lehet ezt tenni, ha belegondolunk. Ami a Mikót mint önfenntartó egységet illeti, az egyház különböző intézményeinek, a kollégiumoknak is külön jogi személyiségük volt és van, de attól még az egyházhoz tartoznak, és az egyházkerületek kapták vissza. Tudom, hogy ez sokaknak nem tetszik, de a demokráciába belefér, és Sepsiszentgyörgyön azért adott az iskolaválasztás lehetősége. Várjuk a döntést a többi ingatlanról is, és nyugodtan nézünk eléjük. Ha a tanári lakások ügye Strasbourgig jut, ott biztosan nyerni fogunk.

A történetnek természetesen nem csak ennyi a szereplője: a Mikó-vagyon egyházi tulajdonjogát olyanok is vitatják, akiket közvetlenül, anyagi szempontból nem érint az ügy. E tábor hívei azonban nemigen vállalják véleményüket, hanem névtelen vagy álnéven írott, olykor súlyos tárgyi tévedésekkel (pl. olyan állításokkal, hogy az iskola az illyefalvi egyházközség birtokába került), személyre szóló támadásokkal próbálják megkérdőjelezni a visszaszolgáltatást. A Konsza Samu utcai tanári lakások perében jövő héten, március 27-én lesz a következő tárgyalás.