Nos, a tavaszi szezon eljött, Márk és kollégái útnak indultak, célba érkeztek. Márk tehát visszalátogatott az Eigerre. Ennyit bevezetőben, a többit mondja el maga.
A csapat
Páll Endre (39 éves) vállalkozó, ipari alpinizmussal foglalkozik, tapasztalt alpesi hegymászó; Szabó Levente (34) síoktató, hegyimentő, ipari alpinizmussal is foglalkozik, tapasztalt hegymászó; Márk Előd Miklós (29) közgazdász, hivatásos hegyi vezető, a Romániai Hegyi Vezetők Egye­sületének tagja.
Tizenöt évvel ezelőtt Endrével kezdtem el a hegymászást. Mentorom, tanítóm volt. Leventével ezelőtt kb. tíz évvel másztam a Tordai-hasadékban utoljára. Endre és Levi ipari alpinizmusban dolgozott együtt, a Kaukázusban vettek részt közös expedíción.
A hegy, az út
Az Eiger Svájcban található, a Berni-Alpok része. Ugyan nem tartozik a legnagyobb alpesi csúcsok közé, mindössze 3970 méter magas, mégis világszerte ismert hegycsúcs. Hírnevét északi falának köszönheti, mely 1700–1800 méter magas, és mivel a hegyvonulat az Alpok északi végében helyezkedik el, fala folyamatosan ki van téve az északról érkező időjárási frontoknak, viszontagságoknak. A fal első átmászását egy négytagú osztrák–német csapat teljesítette 1938 júliusában Heckmair vezetésével három nap alatt – róla kapta az út a nevet. Sikerüket több halálos kimenetelű próbálkozás előzte meg. Azóta több útvonalat is nyitottak az Eiger északi falán, de az évi megmászások száma továbbra is alacsony.
Az utóbbi években tapasztalt általános felmelegedés következtében az Eiger északi fala a nyári szezonban szinte mászhatatlanná vált. Ennek következtében két nagyon rövid időjárásablak adódik, amikor a fal biztonságosan mászható: február vége–március eleje, valamint október vége–november eleje.
Az út nehézségi fokozata a francia skála szerint ED+ (extreme dificile): függőleges repedések, hó- és jégsávok, hosszú harántolások komplex kombinációja, kihasználva a fal természetes adottságait az előrehaladáshoz.
A terv
A sikeres megmászáshoz kulcsfontosságú volt a megfelelő időjárásablak kiválasztása. Szükség volt néhány nap jó időre, hogy leülepedjen a hó a hegyen, ugyanakkor maradjon még két-három napnyi tiszta, napos idő a mászásra is.
Február végétől tehát teljes készültségben állt a csapat, folyamatosan figyeltük az időjárás-jelentéseket, webkamerákat. Már-már úgy tűnt, hogy elszalasztottuk a tavaszi időjárásablakot, amikor március 15-én este Endre telefonált, hogy az előrejelzés jó irányba változott, és talán esélyünk lehet. Pillanatok alatt döntöttünk, és a kaland elkezdődött.
A történet
Március 16-án délben elindultam Ma­rosvásárhely felé. Marosvásárhelyen csatlakozott Endre, majd Nagybányán Levente, és este 10 óra körül hármasban átléptük a magyar–román határt.
17-én, kedden a déli órákban érkeztünk Grindelwaldba, az Eiger tövében elhelyezkedő gyönyörű hegyi településre. Az előrejelzés beigazolódni látszott, így sietve raktuk össze a két-három napra szükséges felszerelést és minimális élelmet, majd délután 5 órakor felszálltunk a fogaskerekű kisvasút utolsó járatára, amely Kleine Scheidegg állomásig (2061 m) vitt minket. Ezen a ponton egy szállodaegyüttes áll, ahonnan annak idején hatalmas távcsövekkel figyelték az északi fal első megmászóit. Innen a sípályák mentén újabb órai gyaloglással értük el az északi fal nyugati tövében meghúzódó Eigergletscher állomást (2322 m). A kisvasút ennél az állomásnál kúszik be a hegy gyomrába, hogy majd a 3400 méter fölötti Jungfrau-nyeregbe röpítse az erre befizető turistákat. Az éjszakát az állomás épületében töltöttük.
Március 18-án virradatkor indultunk el az Eigergletscher állomástól. Átharántoltunk a hatalmas északi fal alatt, és reggel 7 óra körül gyönyörű időben vágtunk neki az útnak. Meredek hólejtők, kisebb sziklaletörések követték egymást. A keményre fagyott hóban sikerült felfedeznünk néhány régebbi nyomvonalat, így a tájékozódás is könnyebben ment. Aránylag hamar átmásztuk a Nehéz repedést, a fal első komolyabb akadályát, majd Endre átvezette a csapatot Hinterstois­seri haránton. Következett az Első jégmező. Ennek a tetejéből újabb függőleges szakasz választott el minket a Második jégmezőtől. Törékeny jég és függőleges sziklaakadályok nehezítették az előrehaladást. Az Második jégmezőt már sötétben értük el, de folytattuk a mászást. Szerettük volna elérni a Ha­lálbivakot (bivak = éjszakázásra alkalmas hely), mert a fal más pontjain képtelenség talpalatnyi vízszintes helyet találni az éjszaka eltöltésére. Hosszú harántolás a Második jégmező felső peremén, majd újabb közel függőleges kötélhossz vezetett a Vasaló élén elhelyezkedő bivakhelyhez. Éjjel egy óra tájban érkeztünk meg. Kb. 70–80 cm széles, 4–5 méter hosszú kis hópárkány fogadott, melyet kihajló szikla véd az esetleges kőhullástól. Az erős szélnek köszönhetően külső hófal is védte a búvóhelyünket. A Halálbivak elnevezés onnan ered, hogy az első csapat, amely a fal megmászásával próbálkozott, viharba keveredett a hegyen, és itt érte őket a fagyhalál. Ez az éjszaka aránylag kényelmesen telt. Havat olvasztottunk, meleg ételt készítettünk. Sziklaszögekbe biztosítva hálózsákba bújtunk, és végignyúlva a kis hópárkányon próbáltunk pihenni.
19-én már világos volt, amikor kimásztunk a kis hóbarlangunkból, és folytattuk a mászást. Bár a Halálbivak már túl van az út felénél, az igazi nehézségek csak innen következtek. Két kötélhosszal átharántoltunk a Harmadik jégmezőn, majd a Rámpa következett (rámpa = hosszú, helyenként függőleges sziklafolyosó). Két kötélhosszat Endre, majd újabb két kötélhosszat én vezettem. Itt előzött meg minket Tom Ballar brit mászó, aki egyedül mászta a falat egy nagyon ambiciózus terv keretében: egy szezon alatt egyedül mászta át az Alpok hat legnehezebb északi falát.
Mindössze egyetlen nehéz kötélhossz maradt meg a Rámpából, amikor kisebb incidens törte meg a csapat optimizmusát. Előmászóként visszaestem a Vízesés­ké­ményből, és az esés következtében elvesztettem az egyik jégcsákányomat (elszakadt a csákány rögzítőzsinórja). Szerencsére az öt-hat méteres esés során nem ütöttem meg magam, viszont kétséges volt, hogy egy jégcsákánnyal be tudom-e fejezni a mászást. Félő volt, hogy nagyon lassítani fogom a csapat előrehaladását.
Kisebb kupaktanács után úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk hármasban befejezni az utat, és ha mégsem menne, a Rámpa tetejéről kérünk majd nekem helikopteres mentést (akkori tartózkodási helyünkön nem tudtak volna megközelíteni a mentősodronnyal). Végül nem volt szükség a mentésre. Endre vette át végleg a vezetést, és a teljes csapat együtt dolgozott, hogy egy csákánnyal is haladni tudjak. Átmásztuk a Töredezett repedést, és a lemenő nap fényé­ben, felhőtenger fölött átharántoltunk az Istenek traverzen. Ezen a ponton már több mint ezerméteres mélység tátong az ember lába alatt, a kilátás lélegzetelállító. A Pók jégmezejében sötétedett ránk (a fal felső felében húzódó jégmező, alsó feléből induló hósávok okán hasonlít egy pókhoz). Két kötélhossz vezetett a kőkeményre fagyott, csaknem 60 fokos lejtőn a kivezető repedések lábához. Nagyon meredek, közel függőleges hó- és jégsávok, sziklarepedések egymásutánját hagytuk magunk mögött a sötétben, és éjfél tájban érkeztünk meg a Corti bivakba, amely egy mindössze fél négyzetméternyi, majdnem vízszintes sziklapárkány a csúcs tövében (ahol a Corti nevű olasz hegymászó több éjszakát töltött el egyedül viharban, míg drótsodronyok segítségével kimentették, társai mind odavesztek). Ez a pihenőhely sokkal kényelmetlenebbnek bizonyult, mint az előző, de a csúcs közelsége biztatóan hatott. Hálózsákba bújtunk, majd hátunkat a falnak vetve, sziklaszögekbe biztosítva, kuporogva töltöttük az éjszakát. Még aludni is sikerült néhány órát.
20-án reggel kissé elgémberedve ébredtünk. 7 óra körül folytattuk a mászást. Déltájban értük el a Mittelegi gerincet, majd újabb fél óra egyensúlyozást követően a pengeéles, hópárkányokkal csipkézett gerincen felértünk a csúcsra. Gyönyörű idő, kellemes napsütés fogadott. Közel egy órát töltöttünk a csúcson: havat olvasztottunk, levest és teát főztünk, próbáltuk nedvesíteni kiszáradt torkunkat.
13 óra után hagytuk el a csúcsot, a nyugati gerincpillér mentén ereszkedtünk az Eigergletscher állomás irányába. A felső, meredek, jeges szakaszokat könnyebb hólejtők követték, így 17 órára már mindhárman a vonatállomáson voltunk.
Ledöcögtünk a kisvasúttal Grindelwald­ba, ahol újabb éjszakát töltöttünk el, majd 21-én reggel indultunk is haza. Várt otthon mindenkit a félbehagyott munka.
Hivatalos támogatóink nem voltak. Saját erőből álltuk a kirándulás költségeit. A túra költségvetése kb. 250–300 euróra rúgott fejenként. Külön köszönetet szeretnénk viszont mondani barátainknak, akik a hiányzó felszerelésdarabokkal segítettek ki, és mindazoknak (család, barátok), akik lélekben támogattak. Köszönet ugyanakkor mun­kaadóinknak, főnökeinknek a rugalmasságért, megértésért.
ÁROS KÁROLY