A Budapesti Nemzeti Színház David Doiashvili rendezésében színre vitt Szentivánéji álom című előadása azzal végződik, hogy Oberon, a tündérkirály fejbe lövi magát. Kétségkívül meglepő befejezése ez Shakespeare vígjátékának, de a látványos, olykor hatásvadász ötletparádé után, amit végigkövethettünk az előadásban, ezen már nem lepődtünk meg.
Az első jelenet a manapság annyira divatos valóságshow-t idézi, melyben Philostrat a moderátor, és amelynek szereplői félig valódi, félig megjátszott, felidézett érzelmekkel, indulatokkal elmesélik közös szerelmi történetüket, melyben mindenkinek mást kellene szeretnie, mint akit szeret, de a szívnek ugyebár nem lehet parancsolni. Ötletes indítás, mely új utakat nyit az értelmezés előtt, ugyanilyen sokat sejtető jelenetek vezetik be a mesteremberek és az álomvilág cselekményszálait is az előadásba. Az erős formák magabiztosságot sugallnak, a játékos kiszólások, meglepő képek – mint amilyen a telefonos skype –, s további időszerű fricskák új távlatokat nyitnak ebben az önmagában is többrétű, többsíkú történetben. Az álomjelenet első részében még viszonylag jó úton halad az előadás, kíváncsian várjuk, hogy a sok felvetett ötlet hogyan épül tovább, hogyan szervesül a darabhoz, a sok látványos elem – mely végül is indokolt lehet az álmok birodalmában – miként bontja majd ki Shakespeare szövegének mélyebb tartalmait, milyen módon erősíti fel a szereplők lelki rezdüléseit, hogyan ránt bennünket is a mélybe. Azonban a látványos megoldások sora, a bombasztikus rendezői ötletek arzenálja nem akar megszűnni, csupán az időnként beúszó hangeffektusok, zenék érintik meg lelkünket, többek között Chopin gyönyörű cisz-moll Nocturne-je vagy Stromae Formidable című felvétele, melyeket az előadás második felében sikerül annyiszor bejátszani, amíg idegesítővé nem válnak.
Az első igazán hamis hang akkor szólal meg, amikor az álomból ébredő tündérkirálynő csak eljátssza férjének, hogy undorodik a szamár-Zubolytól, miközben közös szerelmük emlékére kezébe csúsztat egy láncon függő medált. Később kiderül, hogy a Theseus–Oberon, Hippolyta–Titánia, és Philostrat–Puck szereppárok nemcsak abban az értelemben összevonások, hogy mindkettőt ugyanaz a színész játssza: ezeket a karaktereket teljesen összemosták az előadásban. A mesteremberek színjátéka alatt Hippolyta, akinek eredetileg semmi köze az álomjelenethez, felismeri szamár szeretőjét (?), aki viszont Titániát látja Hippolytában, és közös titkukat felfedve visszaadja neki a szerelmi ajándékot. Az eredeti történet fordulataitól és a rendezői csavaroktól kimerült néző, aki esetleg nem olvasta a darabot, itt már végképp azt hiszi, hogy eljött a nagy felismerés pillanata, mint a Hamlet egérfogó-jelenetében. Csakhogy az épp nászát ülő és a mesteremberek minden értelemben szánalmas előadását néző Hippolytának semmi köze nincs az álomjelenethez és a szamárhoz, mint ahogy Theseusnak sincs, aki féltékenységtől elvakultan többször rálő Zubolyra, de a sors iróniája, hogy a pisztoly egyszer sem sül el, csak amikor a végén maga ellen fordítja, itt már Oberonként. Így alakította át az orosz rulettet is ehhez a megtisztulást, újjászületést jelző Szent Iván-éji tündérjátékból rémálomba forduló történethez.
Egyre szomorúbb volt látni, miként fordul ki magából Shakespeare vígjátéka, hogyan kezd egyre üresebben kongani a forma, a kitűnő színészek tehetsége hogyan merül ki technikai bravúrokban vagy olyan fölöslegesen kreált konfliktushelyzetekben, mint amilyen a Theseus-Philostrat jelenet volt, amikor Philostrat mindenáron meg akarja akadályozni a mesteremberek színre lépését. Talán sejti, hogy itt kiderül majd Zuboly és a királynő (mellékes, hogy tündér- vagy amazonkirálynő) viszonya, mellyel Oberon már rég tisztában van, hisz ő maga tréfálta-büntette meg asszonyát a szamárral. A mesteremberek „vidám tragédiájában” érezhettünk néhány érvényes gondolatot a mindenkori színház helyzetéről, a mindenkori színész törekvéseiről, de ez nem elég ahhoz, hogy felmentse előttünk az előadást.
Az álom és valóság egybemosása indokolt lehet abban az értelemben, hogy a hétköznapok valósága néha rémálomnak tűnik számunkra, álmaink pedig néha tovább élnek a valóságban olyannyira, hogy akár meg is határozhatják mindennapjainkat. Csakhogy ezt a gondolatmenetet nem bontották ki következetesen, félő, hogy épp az alapul szolgáló Shakespeare-szövegek gátolták ezt a leginkább. Maradt tehát egy kifordított, tragédiává szomorított szentivánéji mese, mely az álmok valósággal szembeni hatalmát – de ennek ellenkezőjét is hirdeti a tündérkirály halálával.
Amennyire varázslatos és gazdag, amennyire inspiráló lehet egy rendező számára a Szentivánéji álom, legalább annyira nehéz feladat a lehetséges útvesztőket elkerülő újszerű értelmezést találni a darab számára. David Doiashvili grúz rendező és a budapesti Nemzeti Színház társulata az újszerű megközelítés, látvány és mozgástechnika kategóriában magas szintet ért el, de Shakespeare-ből az alkotók minden adottsága, tehetsége, erőfeszítései ellenére is elégtelenül teljesített.
