Koršunovas pedig ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Egyedi módon dolgozta fel A vihart, Shakespeare szövegét csupán eszközként használva fel előadásában. Kitalált egy kerettörténetet, ami ugyan nincs kidolgozva, térben és időben még nagyjából egyértelműen elhelyezett, de a szereplőkről semmit nem árul el – helyet hagyva ezáltal a találgatásnak, egyúttal játékra provokálva a nézőt. Az értelmiségire jellemző lakásban apa (Povilas Budrys) és beteg lánya (Airida Gintautaite) tengeti életét, a tévében A hattyúk tava balettből ugyanaz a szólótánc ismétlődik, a lány beszélni képtelen, mozgása is fogyatékoséra jellemző – de sakkozik apjával. Legfontosabb kellék az előadásban a balerinát ábrázoló porcelánszobor, ezt mindvégig szeretettel babusgatja a lány. A szobor lehetne a legfontosabb fogódzó a helyzet magyarázatára, de azáltal, hogy Koršunovas ezt a szálat elbogozatlanul hagyja, azt sugallja: teljesen mindegy, hogyan és miért került a két szereplő abba a helyzetbe, állapotuk a fontos: bezárva, a világtól elzárva, egymással szoros függőségi viszonyban kell élniük. Hogy ez vállalt vagy rájuk kényszerített száműzetés, az sem fontos, a lényeg, hogy „sziget” képződjék. Kapcsolatot a külvilággal a televízió nem jelent (bár adott pillanatban a híradót sugározza), a rádió sem, hiszen egyetlen adóra sem lehet ráhangolni, csupán a telefon. Ehhez többször is odamegy az apa, tárcsázna, de valami mindig megakadályozza a hívásban. Önmagát félti? Lányát kíméli? Közös szenvedésüket hosszabbítaná? Erre talán az előadás zárójelenete ad majd választ.
Bezárva és összezárva. Az időt múlatni olvasnivalót kér a lány, szavait csupán apja érti. Ujjaik összeérintésével teremtődik meg a harmónia kettejük között. Mert zsúfoltak ugyan a polcok könyvekkel, de a lány újra és mindig ugyanazt az olvasmányt kéri: A vihart. Beletörődve sorsába, az apa felüti a könyvet. Előbb csak olvas, aztán egyre jobban beleéli magát a történetbe. Világot – álomvilágot, de míg a játék tart, a valóság illúzióját keltőt – teremt lányának, olyan világot, amelyben minden van, ami beteg lánya (és a saját) életéből hiányzik: a test és a szellem szabadsága. Alakítja hát a különféle figurákat, Prosperóból villanásnyi idő alatt sem vált át Calibánná, végszava még el sem hallik, máris sármos Ferdinándként tűnik fel a házi színpaddá alakuló ajtónyílásban, csupán a gonosz testvér bőrébe nem bújik: őt egy valódi emberként mozgatott katonakabáttal jeleníti meg. Elképesztő, amint az eleinte megtört apaként feltűnő Povilas Budrys valósággal megfiatalodik a színpadon, jelezve ezáltal is: számára a játék jelenti a menekvést az őrülettől. Az alkohol már nem elég a túléléshez, könyvekbe menekülni is csupán önámítás. A korlátok közé kényszerített, cselekvésképtelenségre ítélt alkotó ember vergődése, ugyanakkor kétségbeesett kiútkeresése ez, de Koršunovas nem hagy időt sokat rágódni efölött, mert közben a színen a vihar-történet kegyetlen pereg tovább, bekapcsolódik a lány is, az oly vágyott Miranda-szerepet magára ölti, aztán ő lesz a szekrény lenyitható polca mögött rejtőző, hétrét görnyedt, hadarva beszélő Ariel, majd a szekrénysor tetején ül, mintegy kívülről szemlélve és eltávolodva apja egyszemélyes küzdelmétől. Hogy a végszónál mint a porcelánbalerina jelenjék meg, üresen hagyva elnyűtt foteljét. Csupán rövid gesztus, amint apja az odaképzelt árnyalakját megsimogatja, majd beleül a fotelba. Ne félj, ne félj, ismételgeti. És akkor végre jelez a külvilág, de nincs már, aki felvegye a telefont...
A rendkívül egyszerű díszlethez rendkívül erős vizuális és hangeffektusokat társítva, a hétköznapi használati tárgyaknak olykor meglepő módon való használatával sajátos színházi világot teremtő Oskaras Koršunovas kiemelkedő előadással zárta a Reflex3-at. Kár, hogy a kivetített szöveg nagyon sokszor követhetetlen volt, a magyar feliratnak választott betűszín csak a gyengébb reflektorfényben volt olvasható, és ez bizony keserű szájízt hagyott sok nézőben. Az előadásnak nem azt a hatást kellett volna kiváltania.