Hogy Öcsike ki, azt ti már jól tudjátok, de hogy ki légyen Pufi, azt már aligha. Meséltem ugyan valamikor, réges-régen Pufiról is, de ez oly rég volt, hogy magam sem tudom, mikor. Hogy sokat ne törjétek a fejeteket, egyszerűen bejelentem, hogy Pufi a Stánci néni kutyája.
Azé a kedves Stánci nénié, aki minden nyáron ellátogat Öcsikéékhez, hol a Balaton partján, hol meg Kisbaconban. Minden nyáron felfogadja, hogy többet nem látogat el, sem a Balaton mellé, sem Kisbaconba, mert Öcsike mindég megtréfálja, de Stánci néni nem tud sokáig haragot tartani, s a következő nyárra mindig kibékül.
De most beszéljünk Pufi kutyáról. Csudálatos, hogy Öcsikét minden állat szereti, mint ahogy ő is szereti az állatokat, egyes-egyedül Pufi nem, magam sem tudom hamarosan, hogy miért. Úgy halványan emlékszem arra, hogy volt egyszer Öcsikének egy kedvenc cicája, ezt a Pufi folyton üldözte, s a cica csak annak köszönhette az életét, hogy nagyapó kertjében csaknem minden lépés távolságra van egy fa, s így Pufi a cicát sohasem tudta a karmai közé keríteni. A cicának ez az örökös üldözése szörnyű haragra lobbantotta Öcsikét, ezt nem is titkolta. Az okos Pufi észrevette, s természetesen a haragra haraggal válaszolt. Egy szó, mint száz, Öcsike és Pufi örök haragot fogadtak, de nem olyan örök haragot, mint amilyet ti szoktatok, kislányok, hogy az örök harag rendszerint egy óra hosszat sem tart. Ez igazi örök harag, amely évek óta tart, s úgy látszik, sohasem is lesz vége. A szemtelen Pufi ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy a szegény cicát fára szalassza, de ahol látta Öcsikét, neki is nekiiramodott, s bizony akárhányszor úgy mentette meg Öcsike a nadrágja épségét, hogy követte a cica példáját, s ő is egy-kettő felmászott a fára.
– Megállj, Pufi – mondta egyszer Öcsike, amikor egy olyan almafára menekült, amelynek csaknem a földig ért az ága –, most majd becsületre tanítlak. Ez a becsületre tanítás az Öcsike nyelvén azt jelenti, hogy nadselű gondolata támadt. Öcsike rápattant, akárcsak egy paripára, egy földig hajló ágra, s biztatta Pufit: jere, Pufi, jere, s közben egészen a földig lenyomta a hajlós ágat. Amint lenyomta, Pufi esze nélkül kapott az ág után, mintha fel akart volna mászni rajta, de hajh, mi történt! Az ág hegyes vége beleakadt a Pufi nyakszíjába.
–Ahá, megvagy – ujjongott Öcsike, aztán szép lassan leereszkedett a földre, s ahogy ereszkedett lefelé, úgy emelkedett fölfelé Pufi.
– Hinta-palinta, hinta-palinta!
És akarta, nem akarta szegény Pufi, hát bizony ő hinta-palintázott, de nem ám jó kedvéből, mint ahogy ti szoktatok hintázni, gyerekek.
Öcsike szamárfület is mutatott Pufinak, amivel azt akarta tudtára adni: látod, látod, Pufi, mégis csak több eszem van nekem, mint neked. Nekem van nadselű gondolatom, neked meg nincs.
Azzal szépen visszasétált a házba, s mondanom se kell, Pufi is csakhamar lehintapalintázott a földre, kutya baja sem történt az ebadtának. Hanem az örök harag csak ezután kezdődött még igazán. Megindult a rettenetes harc és háború Öcsike és Pufi között, amiről majd más alkalommal mesélek nektek.
