Sarlatán = szemfényvesztő, szélhámos – írja az értelmező szótár. Szükséges volt utánanéznem, mert még a családon belül is vita alakult ki róla. Erős kifejezés ez Nicolae Teculescura, mondták az orvosok.
Információk szerint az ifjú Teculescu a kovásznai iskola után a bukaresti katonai akadémián kezdte tanulmányait. Egy szerencsétlenség miatt egyik lábát elvesztette (tény, hogy protézise, falába volt az 1950-es években), és balesetéből szülőhelyén, Kovásznán épült fel.
Ismert fürdőhely volt, ahol a sok ásványvízforrás, szabadtéri borvizes medence, a mofetták, a melegített vizű borvizes fürdők, a pokolsári iszapfürdő mind vonzotta a gyógyulni vagy pihenni vágyókat. Zavaros idők voltak. Ekkor kezdődött az államosítás, a magánipar és a szolgáltatások, köztük a fürdőztetéses vendéglátás felszámolása. Ehhez az iparághoz csatlakozott a felgyógyult Teculescu. A fürdővendégeket tanáccsal látta el, majd – fiatal lévén – egyre bátrabban és vakmerőbben kezdett el orvost játszani (beismerése szerint a bukaresti felcseri ismereteit kamatoztatta). Jól hozott a még magániparág, bohém életet élhetett a „doktor” úr, olyannyira, hogy vakmerőségében már tudományoskodó ötleteit is fel merte használni. Mofettagázt szívott a fecskendőjébe és a fájó testrészekbe adta. Állítólag nagyon fájdalmas az ilyen injekció, így hát eredeti betegségüket elfelejtve gyógyultak kezelésétől a páciensek. Volt, aki be is fertőződött. Talán ő még kevésbé tudta elfelejteni a kúrát.
Ekkoriban nem volt még kórház Kovásznán. Az a pár orvos, aki az akkor még nagyközségben lakott, otthon vagy a lakásában kialakított rendelőben dolgozott, fogat húzott, vagy saját műszereivel és orvosságaival gyógyított. Mindenki a maga ura volt. Így Teculescu is, a „fürdők orvosa”.
1952-ben Kovászna városi rangot kapott, és elkezdődött a kórház szervezése. Épület került, elvette az állam a tulajdonosoktól. A doktor urak választhattak: székestül, röntgenestül bevonulnak a kórházba dolgozni, vagy pedig a felszerelés marad a kórháznak, ők pedig mennek a Duna-deltába.
Teculescunak nem sok zavart okozott a kórház megszervezése, az ő üzlete, „rendelései” folytak tovább. Később viszont egy rendelet megkövetelte, hogy minden orvos mutassa be diplomáját – kezdett szervezkedni tudományosan is a munkásosztály. Hát itt kezdődtek a bajok! Ötletes huszárvágással akarta magát a bizottság előtt kimagyarázni: részeget színlelve hányadékkal mentette ki magát a meghallgatáson, de ezzel csak elnapolta a bajokat. Végül be kellett ismernie, hogy diploma, az nincs. Így ért véget a kovásznai orvosi pályafutása, befellegzett a doktorkodásnak. Mára ezt úgy szépítette az idő, hogy felszámolták a – különben hivatalosan soha nem létező – balneológiai osztályt a sok és elismert, nemzeti hírű kutatómunka ellenére.
Egy darabig Előpatakon dolgozott felcserként, majd hosszú időre eltűnt. Diszkrét hallgatás követte az eseményeket, a bennfentesek szerint elítélték és bezárták. Néma csend honolt körülötte. Évek után ugyan ismét megjelent Kovásznán makulátlan fehér öltönyében, nagy fekete kalappal. Ifjú neje a régi ismerősöknek azt újságolta, hogy újból dolgozik a nagy hírű Teculescu balneológus, aki Jászvásáron orvossá lett, viszont most már Szaláncfürdőn (Slănic-Moldova) kezeli ragaszkodó betegeit. 2015-ben, amikor életpályáját kutattam, még egy és más kiderült. Szaláncfürdőn nem emlékeznek a szegény rokkant, falábú orvosra, nyoma sincs! A jászvásári egyetem – ellenőrizve végzőseinek listáját – írásban állítja, hogy ilyen nevű orvos nem tanult és nem diplomázott náluk. Szakemberek szerint vakmerő kutatásait és kezelési módszereit, ha lettek volna orvosi ismeretei, soha nem merte volna véghezvinni.
Azt hiszem, tényleg sarlatán, még akkor is, ha egy szimpatikus viselkedésű, józanul jó modorú ember volt, aki életében mindig szeretett volna orvos lenni. Persze, ha tanul, lehet, hogy eléri azt is.
BENEDEK ZSOLT,
dr. Benedek Géza fia
