Lenyűgöző dolog mítoszokat építeni. Az orvosok szerint az elménk egészsége szempontjából is hasznos, ha fantáziálgatunk. Így hát nem tekintem főbenjáró bűnnek rejtett világokról, megfejthetetlen talányokról és összeesküvés-elméletekről beszélni. Könyveket lehet ezekből írni, filmeket lehet készíteni, kutatócsoportok hozhatók létre esős délutánokra, néha még pénzt is lehet ezzel keresni. Akkor válik tragédiává, amikor az ember elkezd hinni bennük, és úgy kezd viselkedni, mintha ezek valóban léteznének. Igaz, hogy erősen kell hinni a hazugságokban ahhoz, hogy igazságoknak lehessen őket beállítani, de nekünk különleges tehetségünk van az ostobaságok és negyedigazságok intézményesítéséhez.
 Valószínűleg a kommunista rezsim öröksége, hogy viselkedésünkben úgy keveredik a lázadás a hivatalossággal, hogy nem vesszük észre a disszonanciákat (amit most állítottam, tiszta spekuláció, tehát kérem, ne húzzák fel magukat; szívesen fogadok minden más elfogadható teóriát, mert nem csak bennünket nyűgöznek le az összeesküvés-elméletek). Bizonytalan állapotot kelt bennünk azoknak az éveknek a megszokása, amikor kiskanállal osztogatták az információt, és egyértelműen tudtuk, hogy a hivatalos változat számos cenzúrán és a valóság több újraképezésén ment keresztül.
 Már soha senkinek sem hihetsz teljesen és fenntartások nélkül. Mindig azt fogod feltételezni, hogy a szavak mögött van egy másfajta igazság, melyet a nyilatkozó el akar rejteni.
Egy intelligens ember két jelentős dologra használhatja ki ezt az egész társadalmunkban tapasztalható konstrukciós hibát. Egyrészt sohasem fogja a teljes igaz­ságot elmondani, mert érdeke, hogy a közönségre bízza a hiányzó részek behelyettesítését, és ezáltal tarthatja a legkönnyebben ellenőrzése alatt az információt. Nézzék meg az összes politikai diskurzust. Az információt, a szónok tehetségétől függően, mindig csak részlegesen és metautalásokkal adják át.
Megint csak azért, mert ez egyszerű, mert ezzel helyet hagysz a találgatásoknak, mert utólag tagadhatsz, mert nem kell felkészülnöd, elmélyedned, dolgoznod. A legnyilvánvalóbb példa az „igazságszolgáltatás ellenőrzés alatt áll”, amit csak így odavetnek. Felszínesen. És ha valaki megkérdi, hogy ki tartja ellenőrzése alatt, akkor derűsen egy másik kérdéssel válaszolnak: „ezt kérdem én is!”. Logikátlan mentális pingpong, melyből mi intézményesítjük a következtetést. „Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen ellenőrzés alatt az igazságszolgáltatás. Nem látod, hogy mindenkiben felmerül ez a kérdés? Nem beszélnek ezek csak azért, hogy beszéljenek”. Ki tudja? Talán a kettős tagadás miatt van ez bennünk.
  Így jutottunk oda, hogy azt képzeljük, mindenki ellen összeesküvéseket szőnek Mordortól Scrovişteáig vagy Cornuig, egykutya. Adrian Năstasét az amerikaiak intézték el, vagy ott van Traian Băsescu, aki elintézte az összes mogult, pontosabban mindenkit. De Traian Băsescut is elintézték a szolgálatok. Hogyhogy, honnan tudjuk? Nos, nem megmondta Elena Udrea? Rendben, ő nem mondta, de ezt sugallta, és nem láttuk, hogy utólag Băsescu valójában megerősítette ezt? Minden összeáll, van logikája, valaki húzogatja a szálakat. Ez egy jól kidolgozott és már rég­óta forralt terv. El akarják venni a földünket, a dák nyelvünket és örökségünket. Mert nagyjából már csak ennyink maradt. Az erdőket, a tavakat, a gyárakat és üzemeket, a kastélyokat, a földbirtokokat és a villákat a mieink szerezték meg. Való­színűleg azért, hogy megküzdjenek az elnyomókkal.
A helyzet második következménye a legalábbis extravagáns történetek egyik napról a másikra való felbukkanásában látszik. Ezek egyike a dák örökségünk. A latin a dák nyelv vulgáris változata. A dákok találták fel a kereket, a számítógépet és az űrhajót, de a kapzsi Nyugat nem akarta ezeket elismerni nekünk. Románia felett egy azonosítatlan műhold lebeg, mely energiákat sugároz a Retyezát- hegységben lévő Galaktikus Kapu felé, ahol megbújtak az utolsó dákok, míg újra be nem népesítették azt a területet, ahol ma élünk. Ebben a kvadránban van még néhány ilyen történet, és attól tartok, jövő ilyenkorra felfedezik, hogy Jézusnak románul beszélő dák nagyapja volt, és ő vitte Júdeába az ősi dák szokást, a maga Zamolxis által alapított húsvé­tolást. Kár, hogy bezárták az OTV-t, mert biztos vagyok abban, hogy DD (Dan Diaconescu – a szerk.) ezt is kinyomozta volna.
Sajnos, amit a dákok nem találtak fel, és ezért nem tudták ránk hagyni, az a logika és nyugodtság iránti vágy. A rációval felépített és használati utasítással a kézben kidolgozott víziók iránti étvágy. Lehet, hogy 1990-ben Ion Iliescunak nem a svéd szociális modellt kellett volna csodálnia, hanem a bútorgyárakban kellett volna egy kicsit körülnéznie. Talán így nekünk is lett volna egy lapra szerelt reformunk, útmutatóval és hiányzó csavarok nélkül.

Dan Ionescu
(Damblaua conspiraţiei permanente/Adevărul.ro/Főtér)