Két este Európa élvonalbeli dzsesszmuzsikusaival mindenképp meghatározó marad Sepsiszentgyörgy zenei életében. A rendkívül izgalmasnak ígérkező (mini) dzsesszfesztivál valóban és több értelemben is igazolta a megelőlegezett bizalmat. A Jazz in Church/Dzsessz a templomban című, a fővárosban immár harmadik alkalommal megrendezett fesztivál „kisöccse” ugyanis nem csupán zenei csemegével szolgált, hanem sok résztvevő véleménye szerint maradandó élményt adott a a műfaj, de általában a zene szerelmeseinek.
A két este jellegében, de a befogadás tekintetében is meglehetősen elütött egymástól. Csütörtökön az elektronikus hangzásokkal gazdagon operáló zene volt a „főszereplő”. A Mihai Balabaş (gitár) és a moldovai Alexandru Arcuş (szaxofon, kaval) duó végül Sorin Paun hangköltővel egészült ki, zenei kísérletük pedig nem nyerte el a közönség tetszését. Az elektronikus hangzások több mint egyórás folyamatát fel-fel dobó izgalmas, etnobeütésű improvizációk ugyanis összhatásukban relaxációs muzsika benyomását keltették, kívül maradva a dzsesszre oly jellemző spontaneitáson. Nils Petter Molvaer trombitája már jóval többet hozott a műfaj innovatív jellegzetességeiből, de az elektronikai alap itt is sokkal inkább visszahúzta az egyébként semmivel össze nem hasonlítható zenei világot, mintsem segítette a koncertet.
Vasárnap – az előre beharangozottakhoz hűen – igazi francia hangulat árasztotta el a templomot és a hallgatóságot. Louis Sclavis basszusklarinétjának ritkaságszámba menő hangzásvilága, de virtuóz, már-már emberfeletti technikával művelt klarinétjátéka, a zenei gondolatok és megvalósítások terén igazi társnak mutatkozó Benjamin Moussay energikus, ugyanakkor rendkívül bensőséges zongorajátéka önmagában is elég lett volna egy estére. Szerzeményeik – hiszen az eljátszott darabokat felváltva jegyzik – jól megkomponált zenei keretbe illeszkednek, ugyanakkor korántsem szokványos zenei gondolatokra épülnek, az improvizáció pedig olyan mély és változatos értelmezését adja a muzsikának, aminek művelésére csak kevesen képesek. De a nehéz, már-már robusztus zenei gondolatokat valami megmagyarázhatatlan könnyedség, játékosság is átlengi.
S ha a könnyedségből, a franciás sanzonhangulatból nem kapott eleget a közönség a Sclavis–Moussay kettőstől, jött a fizikai megjelenésében is légies Erik Truffaz a „zenét lélegző trombitájával”, hogy partnerével, a finom hangzások zongoristájával, Benoit Corboz-zal a kortárs élő dzsesszmuzsika legjavát művelje. Játék a hangokkal és a hangulatokkal: mintha nem is eleve technikai korlátokkal rendelkező hangszerek, hanem az akkor születő zene lüktetése határozna meg mindent. Miközben a szintén kategorizált zenei műfajok között sallangmentesen közlekednek, magukkal sodorva, néha bevonva hallgatóságukat. A ráadás pedig a csemegék csemegéje, egymás mellett a két fúvósóriás, a basszusklarinét és trombita összefonódása: a két hangszer jellegzetessége, na meg a két előadóművész sajátos hangszíne olvad össze a zongora finom hangszőnyegén.
A fesztivál-házigazda szerepét betöltő Fehérvári Péter színművész, nem véletlenül Sepsiszentgyörgy Európa kulturális fővárosa programjaként konferálta be az egyik vasárnapi koncertet. A még pályázati előkészítés szakaszában lévő tervhez joggal lehet majd referenciaként csatolni a templomi dzsesszfesztivált. De addig is talán – a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület szervezésében – jövőben is lesz folytatása.
