Lenézett a földre kíváncsian.
Sziklákat látott és folyókat, erdőket és kunyhókat. S a kunyhók között, a tisztáson egy fiatal, alvó legényt a fűben.
Katseré megsajnálta a magányos legényt, s elhatározta, hogy feleségül megy hozzá.
Hirtelen átbucskázott az aranyló lyukon, békává változott, s csendesen ráereszkedett az alvóra.
A legény meg fölriadt ijedten, és lesöpörte melléről a békát.
De épp ennek örült Katseré: ahogy a fűbe huppant, azon nyomban gyönyörű leány lett belőle megint.
És feleségül ment a magányos legényhez.
Egy reggel egészen kicsire össze­zsugorodott Katseré, és kérte az urát, hogy zárja el őt a kunyhóban a tetőről lecsüngő tökedénybe. Azért kérte ezt, hogy még boldogabbnak érezhesse magát: hogy ő olyan kicsike, az ura pedig olyan hatalmas. A férfi teljesítette a kérést, fagyapottal kibélelte a tökedényt, s a közepére odafektette Katserét.
S napközben is többször az edény fölé hajolt, hogy rámosolyogjon az asszonyára.
Egyszer vadászatra indult a férfi, s szigorúan meghagyta a családjának, hogy senki se nyúljon a tökedényhez.
A kis húga azonban nem bírt a kíváncsiságával, fölállt egy lócára – s fölfedezte a pöttömnyi csillagasszonyt.
Amikor a férfi hazatért, azonnal észrevette, hogy valaki hozzányúlt az edény fedőjéhez.
– Ki nem fogadott szót nekem? – kérdezte haragosan.
Egyedül a kis húga pityeredett el.
Sokáig töprengett a férfi, hogy mivel büntesse meg a szófogadatlan gyereket. Végül úgy döntött, hogy a következő éjszaka – amikor a csillagok is látják – a tűzhely mellé állítja a kislányt, és egy vessző­nyalábbal addig csapkodja az árnyékát, míg olyan kicsi nem lesz, mint a tökedény!
Úgy is lett. Mire elhamvadt a tűz, a kislány árnyéka pöttömnyire zsugorodott. S abban a pillanatban Katseré is előbucskázott vidáman a tökedényből – és a férfi haragja is elpárolgott rögtön.
Boldog évek következtek ezután.
Katseré szerette az urát, az ura szerette őt. De a falubeliek is elégedettek lehettek, hogy a csillagasszony náluk telepedett meg. Katseré megtanította az indiánokat az aratásra, a kukorica őrlésére. Megismertette velük a bakaba pálmafát, a maniókagyökeret, a mogyorót – s még sok olyan fát és növényt, amelynek a gyümölcsét addig nem ismerték. Mert nemcsak szép és vidám és hűséges volt Katseré, de minden olyan titkot is tudott, amelyet az emberek elfelejtettek, a csillagok pedig megőriztek.
Így éltek sokáig boldogságban, békességben – amikor egy nap Kat­seré ura meghalt.
Nem indult el többé vadat űzni, zsákmánnyal hazatérni – egy este őt vitték haza az erdőből, és letették a kunyhója előtt. Ott halt meg Katseré karjában.
A csillagasszony megtehette volna, hogy ő is búcsút mond a földnek, de nem tudott elszakadni a kunyhótól, ahol annyi boldog napot töltött. Ott maradt a faluban, és tovább tanította, segítette az indiánokat.
De azok már nem voltak annyira hálásak, mint azelőtt. Arattak, kukoricát őröltek, jóllaktak mogyoróval, maniókagyökérrel – s azt hitték, hogy Katseré már semmi olyasmit nem mondhat nekik, amit ne tudnának ők is.
S ezt meg is mondták a szemébe.
S akkor Katseré nagyon szomorú lett. Nem tudta, mitévő legyen. Egy nap aztán maga mellé vett három indiánt, elment velük az erdőbe, szedetett velük egy ismeretlen gyümölcsöt, és otthon italt főzetett belőle.
Aztán meghívta vendégségbe az egész falut, s megkínálta őket az itallal.
Az indiánok – akik soha azelőtt nem ittak ilyen különös folyadékot – alig hajtottak föl egy-két tökkupával, mind úgy érezték, hogy egyszerre költözött beléjük vidámság és szomorúság, egyszerre sírtak meg nevettek.
Mind lerészegedtek. S könyörögni kezdtek Katserének, hogy bocsásson meg nekik, maradjon továbbra is köztük.
De Katseré hajthatatlan volt; még akkor éjszaka visszaröppent az égi takaró mögé, s átsuhant a fekete öltéslyukon, amelyiken valamikor kipillantott.
De azóta sem nézett vissza újra a földre.
Így bosszulta meg Katseré az indiánok hálátlanságát: valahányszor kortyolnak az italából, mindig kénytelenek őrá gondolni és sírni, hogy a szép, vidám és hűséges csillagleány nincs többé közöttük.