Igen, csekély kétmillió korona lett volna a fuvardíj Budapesttől Kis­baconig. Amikor ezt a vasútnál pontosan kiszámították, Stánci néni rendes szokása szerint elájult, s a zongora, áldott szerencsére, a rózsadombi villában maradt.
Öcsike sokáig törte a buksiját, ezer meg ezer nadselű gondolatot eszelt ki, amivel megugrassza Stánci nénit kutyástul, macskástul, kanárimadarastul, de közbejött valami, s ez a valami halomra döntötte összes nadselű gondolatát. Mi volt ez a valami? Ez a valami igen-igen komoly dolog volt.
– Ma-holnap – sóhajtott fel egyszer nagyapó gyermekei és unokái körében – hat éve lesz, hogy véget ért a rettenetes világháború, s még nem volt elég a vérontásból, bármerre nézünk, mindenütt a háborúra készülnek, megbolondult a világ. Nem is kell messzire menni, itt, ezen a kicsi földön is marakodnak az emberek, testvér a testvért, magyar a magyart marja – így beszélt nagyapó, s ez a beszéd mély hatást tett Öcsikére. Nadselű elhatározás érlelődött meg a lelkében: példát mutat az egész világnak. Példát mutat pedig azzal, hogy először is kibékül Pufival, másodszor nem termel több nadselű gondolatot Stánci néni ellen, sőt, inkább kedves lesz hozzá, olyan kedves, mintha már rátestálta volna a rózsadombi villát kutyástul, macskástul, kanáristul, zongorástul. E nadselű és szent elhatározás után nem Hancikával, az ő kedves húgával, de Pufival osztotta meg legjobb falatjait, s az egész család nagy álmélkodására a legideálisabb barátság szövődött Öcsike és Pufi közi.
Pufi igen tanulékony kutya volt, Öcsike mindenféle kunsztokra tanította, s úgy megtanította apportírozni, hogy Korszkru Misi, a világhírű vadász, ha értesül erről, meg sem áll Kisbaconig, s egy zsák aranyat fizet Pufiért Stánci néninek. Amikor aztán Pufi a leghihetetlenebb helyekről hozta vissza az elhajított dolgokat, Öcsikének hosszas szünetelés után egy nadselű gondolata támadt. Van a nagyapó kertje szélén egy öreg körtefa, még a nagyapó nagyapja ültette, annak a körtefának az oldalában egy nagy-nagy lik, de akkora, hogy nem is tudom megmondani, hogy mekkora. Elég az, hogy egy szép napon Öcsike és Pufi e körtefa felé sétáltak, s itt támadt a nadselű gondolat, Öcsike felkapott egy követ és szólt Pufinak:
– Nézz oda, Pufi! Ebbe a likba dobom a követ, meglátom, vissza tudod-e hozni.
– Vau, vau, hamm, hamm, hamm – mondta Pufi, ami az ő nyelvén körülbelül ennyit jelentett: Bízd csak rám!
Nosza, célba vette Öcsike a rettentő nagy lyukat, repült a kő, s hiszitek, nem hiszitek, első dobásra berepült a likba.
– No, Pufi, utána!
Egyet ugrott, kettőt szökött Pufi, már ott is volt a körtefa mellett, szép kicsi fejét beledugta, mind beljebb, beljebb, már csak a farka látszott.
– Jaj Istenem, ijedt meg Öcsike, ki hitte volna, hogy ilyen mély az a lik? Csak legalább a farka maradjon kint Pufinak, majd visszahúzom én!
Hiszen a Pufi farka csakugyan kint maradt, sőt, egy hirtelen retirálással kint volt az egész Pufi, de – óh, borzalom – egymilliárd darázs repült ki a likból, s az a milliárd darázs mind szegény Pufit csípte, marta!
– Szégyen a futás, de hasznos! kiáltással szaladt Öcsike, utána Pufi, s még haza sem értek, akkorára dagadt a Pufi feje, hogy bizony sok szegény ember szeretné, ha akkora rézüstje volna.
Meg kell állapítanom, Öcsikének sejtelme sem volt arról, hogy darázsfészek van a nagyapó nagyapja körtefájának likában. Meg kell állapítanom azt is, hogy Stánci néni, amikor meglátta feldagadt fejű Pufiját, mint rendszerint, ezúttal is elájult. De sőt, azt a szomorú tényt is meg kell állapítanom, hogy Öcsike sírva fakadt, s mondá, amint következik: – Lássa, lássa, nagyapó, én példát akartam mutatni a világnak. Kibékültem a Pufival, és ő most megint haragudni fog rám!
– No, ne sírj, édes fiam – vigasztalta nagyapó. – Mégiscsak a kibékülés volt a legszebb nadselű gondolatod. A Pufit meggyógyítjuk, s ti megint újra megbékültök. És te csak mutass tovább is példát a világnak.