„Nem hallgathatok el egy macska farka vágásnyi dolgot is.”
„Lőn egykor, hogy az oskola mester, kortsomáról vagy honnan?, felette részegen haza érkezék tógáson: ragada akkoron egy nagy görtsös botot, és az édes atyámhoz üte, fejét aranyozván, de az atyám, mint Dávid a Saul dárdája előtt, ijedtében hirtelen el-elvoná magát, és nem ütheté a kain atyafi; mert akkor az édes atyámnak szörnyű halállal kellett volna meghalni; mely nagy erővel való ütés után legottan a részeg mester leesék botostól földre, a violaszín rakás tógájában, és legottan elaluvék a földön, mint a holt, más napon semmit nem tudván furiája és elesése felöl…”
Vagy: „Iratosi István nevű lakatos vala egy időben az enyedi órás – egy időben pedig rosszul járván az óra, említettük nékie, hogy az árnyék óra nem úgy jár: – Ő mentette azzal magát, hogy az óra jól jár, hanem ha talán a nap járásában esik hiba.” Ezen lehetne akár nevetni is, de ez is Hermányi Dienes ars poeticáját igazolja: „Talán titokban marad vala örökké, ha fel nem írnám, de nem hallgathatok el egy macska farka vágásnyi dolgot is.”
Talán ezekre a felkavaró vagy éppen komikus fragmentumokra gondolt Féja Géza is, amikor eleven portréjában arról ír, hogy Hermányi Dienes József „ösztönösen a realista regény felé törekedett, egy nagyszabású mű anyagát csaknem összehordta, de nem feküdt előtte megfelelő példa. Nem is feküdhetett, mert az európai regény akkor merőben más utakon járt, így Dienes az önéletírás formáját választotta, de megtelítette sűrű eleven élettel.”
S most már értékelnünk is kell a Demokritust, mintha egy kárpitot vonnának el előttünk, s ahogy elmerülünk a felemás anekdotákban, kibontakozik előttünk az ebek harmincadjára jutó tizennyolcadik századi erdélyi világ a maga fene fátumaival, részegeseivel, kikapós, bakbűzű menyecskéivel, hűlt szájú főnemeseivel, faragatlan ökörrúd papjaival, nyelves, nyálas és foszlott embereivel. Ahogyan Rohonyi Zoltán állítja tanulmányában: „a történetek egészéből lesújtóan komor kép tárul fel (…) a főnemesség erkölcstelenségéről, durvaságairól, de nem kevésbé a papok, professzorok, polgárok züllött családi életéről”. Miközben ezeket mind összehordja szaporodó árkus papírjaira, műfajt is teremt, tolla alatt megkapóan elevenedik meg az anekdota. Ahogy Féja Géza nemes túlzással megállapítja: már-már Mikszáth Kálmánt előlegezi! Miközben moralista is, tehát ítélkezik, semmit nem bíz a véletlenre: „Ez a sok dibdáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebb légy! Légy is, barátom, Olvasó!”
