Az utóbbi években elég gyakran kellett válaszolnom a honnan jöttem és milyen nemzetiségű vagyok kérdésekre. Nem egyszerű válaszolni egy németnek, egy franciának vagy egy kínainak, mert mondhatom, hogy Romániából jöttem, de akkor nyomban korrigálnom kell a kijelentést, hogy igen, Romániából, de én nem vagyok román, hanem magyar, sőt mi több, székely. Ha jól meggondolom, ez mind igaz, és mondhatnám is bátran – mondtam is néhányszor –, de utána folytatni kell a magyarázkodást, hogy valóban élnek Romániában magyarok, székelyek, nem egy-kettő, vannak falvak, városok, iskolák és egyetemek, aztán elmesélni Erdély történetét nagyon vázlatosan a továbbra is kérdő szemeknek, majd jön a nahát, sokat nem értenek belőle, és nem tudnak egészen pontosan beazonosítani, hogy most magyar, román vagy az a valami más, mert a Sekler ismeretlen kifejezés, rövid kávézások alatt nehezen tanulható fogalom, aztán hónapok múlva megkérdezik, hogy ugye, te is lengyel vagy, mint a másik lány a művészettörténetről. Ilyen és ehhez hasonló sikertelen vagy félig sikeres magyarázkodások után úgy döntöttem, hogy azt mondom, magyar vagyok. Ha valaki majd bővebben érdeklődik és közelebb kerül hozzám, majd pontosítok, és elmesélem még egyszer neki is ugyanazt, hogy valójában székely vagyok, nem biztos, hogy érteni fogja, de talán érdekesnek találja, hogy tanul egy új, különleges szót, terhelve rövid távú memóriáját, de addig is jól szórakozunk, az ismerkedés mindig izgalmas, és a kelet-európaiak annyira mások.
Minél inkább kérdezik, annál inkább kérdezem én is magamtól. És annál inkább tudom a választ. Minél távolabb kerülök attól a helytől, amely legelőször definiált engem, és ahol legelőször meghatároztam magam, meghatározódtam, annál inkább válik egyértelművé a hovatartozásom. Van, akinek nem kell elmenni, sehova se kell elmenni, hogy önazonossága megszülessen és megmaradjon, azt egyértelműnek érezze, képviselje és szeresse, van, akinek el kell menni, hogy önmagára leljen, hogy felfedezze saját kultúráját, saját nyelvi hovatartozását, ápolja azt és büszke legyen rá, van, akinek el kell menni és vissza kell jönni, mert nem elég a kulturális, nyelvi, történelmi azonosságtudat, kell valami más is a helyből, a levegőből, az ősz szagából, az omladozó falakból, az akcentusból, ami idővel, máshova hurcolva elveszhet.
Minél sűrűbb a multikulturális légkör a mindennapokban, minél több nációval, nyelvvel, hellyel találkozunk, annál inkább kezdjük érezni a zamatát, a keserűségét, a lágyságát, a melegségét, a fogcsikorgató hidegét a szavaknak, amiket otthon tanultunk, érezzük lefordíthatatlanságát a velünk együtt született nyelvnek. A legbelső nyelvre minél több másik nyelv rakódik rá, annál inkább egyértelmű lesz egyedisége, felcserélhetetlensége, kitörülhetetlensége. Emigrációban mindenki újratanulja az anyanyelvét. Minden új nyelv tanulásával újratanuljuk az anyanyelvünket, és hát a logikai sor egyértelmű következménye, hogy anyanyelvünket tanuljuk meg legtöbbször, és ez marad a legerősebb. Ismételten olyan marad, ahogy azt otthonról hoztuk, már-már archaikus. Sokak a nagyanyáik nyelvét beszélik ma is emigrációban, mert csak azt tudják. (Érdekes nyelvészeti kutatás tárgya lehetne, hogy miként menekül át, menti át magát a nyelv, hogyan jut át generációkon, mintegy megkövült formában, alighasználtságában, muzeális értékében, de el nem felejtve, hogy az orvos Németországban a nagyanyja szatmári szavait és akcentusát őrzi azokban a rövid beszélgetésekben, amikor örül, hogy beszél magyarul a páciense. Időutazás ez, utazás a nyelv idejében, és hirtelen ott vagyunk a 20. század elején egy kicsi faluban a határ mentén. És talán az sem teljesen véletlen, hogy az emigrációban élő, Alzheimer-kórban szenvedő betegek minden más nyelvet elfelejtenek az anyanyelvükön kívül, éppen ezért van, hogy egy-egy öregotthonban kifejezetten keresik az idegen anyanyelvű ápolókat, akik szót értenek a betegekkel.)
Van, akinek el kell mennie az óceánon túlra, hogy magyar táncházba járjon; van, akinek idegenül kell beszélnie egész nap, hogy hétvégén a magyar kultúrát propagálja, képviselje, hogy magyar misére járjon, mert itthon nem volt rá ideje, nem volt fontos; van, aki vissza-visszatér, és telítődik itthon, hogy továbbvigye, ingázó lesz a kultúrák közt, közvetít, hidat épít; van, aki elmegy, hogy visszajöhessen, hogy rádöbbenjen: valójában itt a helye, mint a mesékben, ha kiállta a hét próbát, akkor hazahozhatja a kincset, illetve ha nem is kincset, valamit hoz a tarisznyájában, az emigráció tapasztalatát mindenképp.
Elmenni sokféleképpen lehet otthonról. Sokfelé lehet elmenni. Sokféleképpen lehet visszajönni. Valami mégis közös az elmenésekben: az elmenés akarása. Mondják, hogy volt, akinek muszáj volt elmenekülnie, politikai menekült volt. Teljes joggal tette, élt a lehetőséggel. Mondják, van, akinek nincs más választása, mert meg kell élnie. Mondom: él a lehetőséggel, és reméli, hogy jobb lesz. És valóban sok minden jobb lesz azoknak, akik elmennek. Ők azok, akik vállalják a próbatételt. És ez így van rendjén. Nyernek is, tanulnak is ebből. És szembesülnek, önmagukkal mindenekelőtt.
Az emigráció antropológiája, szociológiája, pszichológiája, filozófiája sokféle kérdést felvet. De egyik sem kerülheti meg a helyváltoztatás puszta tényét, a konkrétumot, amely szerint az elvándorlás mint helyváltoztatás értelmezhető. Gilles Deleuze és Félix Guattari Anti-Ödipus. Kapitalizmus és szkizofrénia című (magyarul még nem hozzáférhető) könyvükben új fogalmakat vezetnek be: a deterritorizáció (deterritorializáció) és a reterritorizáció (reterritorializáció) a territórium latin terminusát építi tovább. Egyszerűbben fogalmazva: az elvándorlás és a visszavándorlás szinonimája is lehet a két deleuzi-guattari-i terminus. Csakhogy a de-re-territorizáció szó nem a cselekvésre, az igére utal (vándorolni, migrálni, elvonulni), hanem a territórium főnévre fókuszál, a helyre, amit el lehet hagyni és ahova vissza lehet jönni, ahova el lehet menni és ahonnan el lehet jönni. Az emigráció, az elvándorlás cselekvés, folyamat, és minden alkalommal feltételezi a de-territorizációt és a territorizációt, egy adott hely elhagyását és egy új elfoglalását. A reterritorizáció sokkal bonyolultabb, mert el kell foglalni a már elhagyott helyet, a régit, az elhagyottat, amely egy kicsit új és egy kicsit régi. Arról a territóriumról van szó, arról a földrajzilag pontosan körvonalazható, meghatározható helyről, amely nemcsak fizikai valóságát tekintve fontos, hanem mindaz által válik értékessé, ami hozzá kapcsolódik, a víz íze, a sár szaga, a reggeli kakaskukorékolás, a gyermekkori palacsinta szaga, a szó, amivel hívtak, elküldték, öleltek, a csend, ami érthető volt és értelmes, és sok más megfoghatatlan, megnevezhetetlen, mind részei a helynek, amitől a hely azzá válik, ami.
Minél inkább kérdezem, annál inkább tudom, hogy székely vagyok. Ezt sem én választottam, ahogyan a születésemet sem. Kaptam, ajándék, örökség, olyan, amilyen. Erdély, Szé­kelyföld nem szebb és nem varázslatosabb, mint bármelyik másik hely a világon, nem csodálatosabb, nem lenyűgözőbb. De nem is kell mérni, hasonlítgatni, szegényességében, gazdagságában, egyediségében, megismételhetetlenségében, különlegességében, nem a leg és nem a legesleg, nem szenzációs, nem rekordértékű. Jó, hogy van, hogy úgy van, ahogy van, és hogy van valami, ami csak rá jellemző, és ami sehol máshol nem fellelhető, hogy ez a hely ismerős, legrégebbről ismerős.

(Székelyföld)