Ha idő adatott vón, Balázs, akit még a Kézdi-vásárhely-i iskolából ösmerék, bizonyára nekem es elküldötte vón iratát s akkor engemet es beidéztek volna. Sokakat megidézett akkor Poosch hadtörzsbiró kihallgatásra, mert azt hivék, hogy az egész Székelyföldre kiterjedő eszveesküvéssel kerültek szembe. Engemet azokban a napokban legelsőleg a családom érdekelt, hiszen 1840 szeptember hó 20-án megszületett első gyermekünk, akit a Csík-szentmiklós-i anyakönyvbe Julianna-Sophia névre írtak be, ha tehettem, minden időmet a családommal tölték. Végül kiderült a vizsgálatokból, hogy nem volt eszveesküvés. Nem volt, de lehetett volna, Balázst és Benedeket el is itélték 6 hónap várfogságra, mert kiderült, hogy azért többről volt szó, mint magyar olvasó társaságról. Áldom jó sorsomat, hogy nem kerültem közéjük, mert lehet, hogy én es aláírom azt a szabályzatot, hiszen amióta kedves nőm annak idejében kikacagott vala németes akcentusom kiejtésem mián, én rendszeres hive levék a magyar könyvek olvasásának, a német szavak helyett a magyar szók használatának.
Kézdi-vásárhely-i tanuló koromban nekünk es vala egy titkos társaságunk, amit ugyanvalóst csak felfedtenek s néhányunkat keményen megbűntetének több napi setét karcer zárkákkal. Én az első két évet, kiegészítendő a szeredai normál oskolát, a kantai népiskolában végeztem, ahová a Nevelő Intézetből minden reggel marsch menetoszlopban vonultunk le, s ahun magyarul is tanulánk írni, olvasni, ahová tíz éves korunkig jártunk vala. Onnan fennebb lépénk és a kadett hadfi nevelő Székely Nemzeti Nevelőház rendes deákjai lettünk, ahol ugyanazt tanultuk két évig, mint a normál oskolában, azon külömbözettel, hogy itten mindent csak németül oktatának. Itt kerültem jó barátságba egy Torja-i Csorja János nevű fiúval, aki az 50 főben meghatározott kosztos növendékek egyike vala. A külömbözés közöttük s miközöttünk csak annyiban tért el, hogy nekük havonta 6 ft-okat kellett fizetniök az ellátásukra, de époly regula alatt valának, mint mi. Minekutána megtudá, hogy Csík-szék-béli vagyok, egy-egy menetgyakorlat szünetében sokat beszélgettünk, állandóan a Csík-madéfalvi vérengzésről kérdezett, ami azon okból érdeklé őtet olly nagyon, mert a nagyapját is ottan mészárolák le Sis­kovitzék, Carattoék. Én elmondám neki, amit gyermekfővel hallottam a Veszedelemről, aztat, hogy a mi falunk havasin, Szalonka völgyibe vonultak fel a háromszékiek es, azért voltak kéntelenek lemenni Madéfalvára, mert minekutána az otthonról hozott kóst elfogya, lovaikat ott fent a téli havason nem tudták vala etetni. Mondám neki még azt is, hogy az én falumból is estenek Madéfalva Vízkeresztjén el, de a megsebesültekből számosan haltanak meg későbben, sokan pedig átemenkülének az erdőkön keresztül Moduvába. Az én nagyapám aztot mondta, hogy Ma­défalván 400-nál is több ártatlan székely embert, asszonyt, gyermeket mészároltanak le, de a halottak száma ennél nagyobb lehete, mert a hazahurcolt sebesültekből es sokan halának meg otthonaikban. Csorja a történeteimet öszveszorított fogakkal, ökölbe szorított kézzel hallgatá, izott a lelke a haragtól. Másodéves korunkban egy vasárnap délután mellénk jött a gelencei Pap Vilmos, aki egy évvel felettünk járt, vele is a Madéfalv-i vérengzésről beszélgettünk, ami őtet is érdekelte, hiszen Gelence-i székelyek es haltanak meg a székely gyilkoláson.
Valamikor 1827 vagy 1828 nyarán Pap Vilmos édesapja, Pap Mihály, aki százados volt a háromszéki gyalogezrednél, az iskola nagy szigora ellenére es elérte, hogy egy augusztusi hét végére fiát és nehány barátját elengedjék két napi kimenőre Gelencére, ahol valamiféle sokadalom vala. Velünk jöve Csorja es. Pap Vilmos édesapja elég részletesen elmondta a Madéfalv-i vérengzésként ismert Siculicidium történetét, a katonaság reánk erőszkolását, aminek eredménye vagyunk mi es, az erőszakkal határőr katonákká tett csíki, háromszéki, gyergyói, kászonszéki szabad székelyek utódai. Még jobban szívünkbe vésetett Madéfalva, az osztrákok elleni gyülölség. Gelencéről visszatérve az iskolába, másnap este takarodó után Csorjával és Pappal kilopózkodván a mosdóba, a holdvilágnál megszúránk bal ujjunk hegyét, vérszerződést tettünk arra, hogy Madéfalvát nem felejtsük el soha és egyszer majd visszafiztejük az huncut osztráknak. Jelszavunk MADÉFA lett. Ennyi volt az egész. Később még azzal toldottuk meg az esküvésünket, hogy egymás között iskolánk valahány osztrák, idegen tisztjét Carattonak csúfoltuk a háta megett. Volt Kancsi Caratto (máskor Idenéz s Odalát-Caratto), Nyálas Caratto (mert beszéd közben mindig preckelt szájából a nyál), Fataró Caratto (mert nem volt borosta az állán s vékony hangon beszélt), Csapnyeső Caratto, de még iskolánk parancsnokát, a jóságos, szegény Purczell ezredest is Fingott Carattonak gúnyoltuk. Ezek az elnevezések annyira népszerűk lettek a növendékek soraiban, hogy madéfalvás esküvésünknek többen tagjai lettenek. Ebből lett a baj, mert egy alkalommal meghallá az egyik altiszt a Caratto-zást, rögvest vallatóra fogá az egyik kisebb deákot, aki lefosta magát és bevallott, amit tudott. Utána már könnyű volt, annál inkább, mert minden szál Csorjához vezetett, aki az iskola komnad vezetősége előtt nemcsak, hogy bevallott mindent, hanem gyilkosoknak, székelyölőknek nevezte az osztrákokat és semmiféle megbánást nem mutata. Buta volt, mert végérvénnyel kiebrudalták az iskolából. Nekünk szerencsénk vala Szász Dániel iskolatársunk édesapjával, tanárunkkal, akit imádtunk, mert nem vala olyan vad osztrák, mint a többi s aki mentegetett, ábrándos meséknek tükrözte a mi esküvésinket. Tudott ő sokat, rakta a tüzet, mikor tehette, Madéfalvát s más székely történelmeket elevenített meg. Minket először vesszőfutásra itéltek, de mivel valamennyien megbántuk Caratto-zásinkat, csak háromnapi zárkára vetettek.
1840 őszén szeretett nőm megajándékozott első szülött gyermekünkkel. Egészséges leánygyermeknek adott életet szeptember 20-án, akit Julianna-Zsófia névre kereszteltünk.
Ha nem lennék őszinte ember, akár hallgathatnék es az eseményről. Házasságunk időpontja s Zsófika születése között vagyon egy kicsid hézag. Ahogy felénk mondják: hét hónapra született – vagy koraszülött vala, vagy a mennyegző késett. Hát az valóban késett. Képmutató lennék, ha utódaim elől elhallgatnám az igazat.
 1839 karácsonya után riasztották a szakaszomat, hogy a határon a csángótelepekről beste moduvai nagy hegyi tolvajok számos marhákat és juhokat raboltanak el. Ereszd a nyomukba. Esszekajtattuk a havasokat, egészen Piricskéig, a Szellő-tetőig törtettünk a nyomukban. A rablókat ugyan nem tudánk elfogni, akik jedtét véve fegyvereinknek, fuss el, vesd elre vették a dolgot. A rablott jószágok legalább így visszaszereztettek a kósteleki, gyepecei s csügési csángóknak. Hanem a háromnapos kimerítő hajsza a térdig érő havakban olly hideglelést hozott reám, hogy betegágyba döntettem. Tiszti szobámban feküdtem még az óév s az újnak első napjaiban es. Szerencsémre menyasszonyom, Ormos Júliska mint egy őrzőangyal strázsált mellettem. Először át akart költöztetni hezzájuk, de én szégyenlettem volna látattni magam apósomék előtt muribundus voltomban. Ő naponta jött, hozta a finom ételeket, szinte végtig mellettem őrködött, többször cserélte ki lucskos ágyneműmet, hálóingemet, avas hájjal kenegette mejemet… Tovább nem sorolom betegségem történetit, summa summarum a vége az lett a betegápolásnak, hogy újesztendő egyik első hajnalán egymás mellett ébredénk. Ettől fogva tellett ki a kilenc hónap… Ennyi a házasságkötésünk s elsőszülöttünk történetére a magyarázat.
Egy év múltán előléptettek feldwebelnek strázsaőrmesternek, de átvezényeltek a kászoni századhoz. Nem esett jól, de a parancs, az parancs, költözni kellett. Kászonban született meg Ferdinánd, majd Sándor fiam. Évtized teltén méges volt bőr a szebeni vészbírók ábrázatján azt a vádat hangoztatni, hogy nem voltam hűséges a fenséges császári házhoz, uralkodónkhoz, a dinasztia hercegeihez és hercegnőihez. Krucifiksz! Az voltam én mindig, amíg lehetett. Most es királypárti vagyok, sohasem voltam republikánus, de elég elaggott lettem mára, sok keserves tapasztalat kövesedett belém, elég kínt szenvedtem el éltemben miattuk ahhoz, hogy félelem nélkül kimondjam, hogy gyűlölöm őket, őket, a Habsburgokat, vagy amiként nálunk Csíkban nevezik őket: a Has-burgokat.
1846-ban az ezrednél meghallgatásra talált azon kérelmem, hogy helyezzenek vissza Szépvízre, hiszen a gyarapodó család könnyebben boldogulhata apósomék árnyékában. Szerencsém volt, hogy Minier Lajos századparancsnokunk es kérte eztet.

 (folytatjuk)