Egy régi eset jut eszembe. Csík­szeredában történt a helyi Sport Club–Steaua mérkőzés egyik szünetében. Lent a dohányzóban a csíkszeredai sportvezetők, bennfentes szurkolók, több újságíró – köztük a Sportul Popular és ugyanakkor a tévé gyakori sporttudósítója – „értékelte” a pályán látottakat, szidták a játékvezetőket, mert nem engedik győzni a csíkszeredai csapatot.
Ekkor kért szót a Sportul és a tévé tudósítója: – Uraim (meglepetésként hangzott a szó, mert akkoriban az „elvtárs” volt a divat, a kötelező), ne sértődjenek meg azért, amit most mondok: igazuk van, Csíkszereda és Hargita megye a román jégkorong fellegvára, innen kerültek és kerülnek ki jégkorongsportunk nagyjai, a válogatott keretek 90–95 százaléka. Ez tagadhatatlan. Egyet viszont jól jegyezzenek meg: amíg ebben a bajnokságban lesz egy Steaua vagy egy Dinamo, addig Csík­sze­reda ne számítson bajnoki címre. Ez egy íratlan szabály, s ezzel – tetszik nekünk vagy sem – meg kell barátkoznunk.
Úgy maradtunk, mint a fogorvosnál, tátott szájjal. Ki-ki elmorogta bajsza alatt megjegyzését, aztán bevonult a jégcsarnokba, hogy megnézze, miként győz a Steaua. Hiába csillogott-villogott a Sport Club, a győzelmet s a bajnoki címet a Steaua szerezte meg.
Nos, úgy tűnik, a jégkorongban átélt gyakorlat ismétlődik, ezúttal a kosárlabdában, valahogy így: amíg ebben a bajnokságban lesz egy Târgovişte, egy Aradi ICIM, addig a Sepsi-SIC ne számítson a bajnoki címre.
Szomorú, nagyon szomorú.

(nagymohai)