Azt hiszitek, nem érzem

halott Fiam fejének súlyát az ölemben,

s haldoklását, a bűnök vasszögével átveretve,

a bűnök tövisével koronázva

szívemben az Idők Végezetéig

a ti vétketekért?

Ó, hiszen könnyű volna vaktában felelni:

Íme az Úr szolgáló lánya — könnyű volna

meghajolni egy ismeretlen sors előtt!

De tudva sorsomat, érezve ártatlan szívemben máris azt a hét tőrt,

s méhemben mégis megfoganni Fiam örök agóniáját:

miféle nász ez, Istenem, miféle nász,

miféle anyaság?

S mért éppen engem választottál

irgalmasságod oszlopául?

Mért éppen nekem adtad ezt a két szemet,

látni világunk mérhetetlen szenvedését?

Mért éppen nekem ezt a szívet,

hogy csordultig megteljék szánalommal értük,

kik mint a fázó kisdedek, vacogva megváltásukért zokognak?

Hogy pattanásig teljék szeretettel,

s élni se tudjak már, ha nem édesanyádul?

Jól van. Hát legyen, ahogy akarod.