(Ó, szelíd dísz — ó, vad nyomorúság!)

Hű zöldje végül mégis elkopott

Lett ő is szikkadt, aszott kis halott.

Éreztem: nálam tovább nem marad

Nem bírja ki lelki szárazságomat,

S egy durvább illetésre szertehull.

De nem ily halált szántam én neki.

A kemencében énekelt a tűz,

Zsoltároztak a lángok lelkei.

A száraz ágat helyéről levettem,

Vigyázva, ahogy halottat viszünk —

S a tüzes kemencébe bevetettem.

Nagyot lobbant — és színes lett a láng.

Erdők nagyságos tömjén-illata

Elborította rögtön a szobát.

A száraz ágból kiröppent a lélek,

Jöttek adventek — karácsonyok — évek,

És hittem én is: hátha mégis élek...

Nagypéntek volt, a fűz már ideadta

Barkáját kedves kéz által nekem,

Hogy a szent főnek új dísze legyen.

Az ólomszínű éji ég alatt

Langyos, ébresztő áramlat haladt,

És gyermekkorom ölén, a hegyen

Rügyet bontott a borostyánbokor.