Komédia minden elemében, de nem realista komédia, inkább fantasztikus, melyben nem a történet izgalmas, hanem a szatirikus látásmód és a groteszk karakterek, melyek, bár nevetünk rajtuk, állandóan ki is billentenek a felhőtlen szórakozásból. Talán  gyerekességük miatt nem tudjuk nyugodt szívvel kinevetni őket, valamiféle sajnálatot is érzünk irántuk.
Jó terep egy rendezőnek a Háztűznéző, egyszerűsége és általánossága sokféle értelmezést megenged, misztikus légköre szinte inspirálja a fantáziát. Zakariás Zalán is biztos kézzel nyúl hozzá, annál is inkább, hogy nagy mestere ő a karikaturista ábrázolásnak, a látványos, már-már rajzfilmszerűen felnagyított, begyorsított gesztusokra, helyzetkomikumra épülő jelenetek kidolgozásának. Ezúttal is jól ráérzett arra, hogy egy figura mitől lesz minél groteszkebb, egy helyzet minél viccesebb – de a maszkok mögött nem minden esetben láttatta azokat az emberi vonásokat, amelyek miatt ezek a szereplők szerethetővé vagy kevésbé szerethetővé válhattak volna.
Mindenki más úton közelít a házassághoz, a gondnok a hozományt lesi, a nyugalmazott gyalogsági tiszt arra lenne kíváncsi, vajon úri nővel van-e dolga, vajon Agafja Tyihonovna tud-e franciául, a tengerésznek, aki folyton szöszöl és szicíliai utazásairól mesél, nincsenek nagy elvárásai, csupán abban reménykedik, hogy tizenhetedik házassági kísérlete végre sikeredik. A főhős Padkaljószin érdekeinek képviseletét barátja, Kacs­karjov veszi át, aki a többi kérő ellenében végül megszerzi a lányt pártfogoltjának, de hősünk az utolsó pillanatban megszökik a házasság elől. Az eredeti darab ötödik kérője, a kereskedő kimarad ebből az előadásból, a dramaturgia érdeme, hogy nem is hiányzik.
A kérők kiemelése szándékos, ők végig hitelesen játsszák elrajzolt figuráikat. A tengerészt alakító Nagy Csongor Zsolt abban a jelenetben, ahol korábbi kudarcait elpanaszolja, olyan húrt is megpenget játékával, mely pontosan jelzi, milyen irányban lehetett volna elmozdítani az értelmezést, hogy a lelkünket is megérinthesse az előadás. Egy másik ilyen jelenet, melyben a Mezei Gabriella által alakított főhősnő szerelmes lesz, és egy kisbabát szorongatva mondja el a nézőknek, hogy „már úgy, de úgy ver a szívem, hogy elmondhatatlan…” A rendező jól kezeli ezeket az epizódokat, egy kis zenét is beúsztat ilyenkor, mellyel elmélyíti a befogadást, a színészt pedig segíti, hogy megtalálja magában az őszinte hangokat. Talán ezekből az őszinte hangokból kellett volna többet föllelni ahhoz, hogy érthetőbbé váljanak a motivációk, hogy megértsük, vajon miért nevet olyan kétségbeesetten a kerítőnő a végén, vajon miért erőlteti annyira a házasságot a főhős barátja, vajon miért haragszik rá annyira balgaságáért, hogy egy jól előkészített pillanatban már-már kezet emel rá… Játékok, akár a nyitott ajtók a levegőben, melyek ugyancsak ötletesnek nevezhetőek, de ugyanazt a fölöslegesség-érzetet kelthették a nézőben, mint a „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen...” típusú vendégszövegek.