Javítják az utat
Ahogy elhagyjuk Nagybacont, és nekivágunk a Szárazajta felé vezető dimbes-dombos útnak, a javítás jelei észlelhetőek,  kicsit tovább már az erőgépek és a munkások is feltűnnek. Ez azért figyelemre méltó, mert néhány hónappal ezelőtt még Simon András polgármester megyei útüggyel szembeni elégedetlenségével volt teli a sajtó, amiért vállalt időre nem végezték el a munkát: „Tavasz óta megvan a pénz, hétszázezer lejt szánunk útjavításra, de hiába egyeztünk meg legalább hússzor-harmincszor, fogtunk kezet számtalanszor, jóformán semmit sem csináltak. Az út már-már járhatatlan, de őket nem érdekli. Ha nem fejezik be idén, illetve nem végzik el tisztességesen, nem fogom átvenni a munkát” – méltatlankodott tavaly év végén a községvezető. Azóta normalizálódott a helyzet, az önkormányzat kifizetett a kivitelezőnek 277 ezer lejt, halad is a munka, ezért Simon most derűlátóbb. Mint mondja, több pénzt szánna a községi utak javítására, ezért a fejlesztési minisztériummal is felvette a kapcsolatot. Január elején keltezett átiratára nem érkezett válasz, ám nem hagyta magát, s az elmúlt napokban újra írt a bukaresti vezetőknek, hogy Nagybacont ne feledjék. A magyarhermányi és szárazajtai embereknek is joguk van méltó körülmények közt utazni, tegyék lehetővé a fejlesztéseket – kérte.
A falvak utcáinak javítására is jut, ha sikerül az uniós támogatást megszerezni. Egy kérvényt leadtak – a polgármester úgy véli, nyerni is fognak –, és kilencmillió lejből meg­újulhatna az út Szárazajtán a templom előtti résztől a ravatalozóig, a patak másik oldalán pedig fel a falu végéig, Nagybaconban pedig a Sepsi és Domb utcától az Iskola utcáig vezető rész, valamint a Kisbaconnal össze­kötő út is.

Mozgalmas időszakon túl
A falu nagy szülöttjének – a Kisbaconi Benkő Ferenc által a nagyenyedi kollégium „második Fundatorának” mondott Ajtai Abód Mihály – nevét viselő iskola padjait hatvannégyen koptatják. A kis falusi iskolákban tanulók sokszor hátrányos helyzetben vannak, hiszen a jól felkészült tanerő ódzkodik „a világ háta mögött” munkát vállalni, s nem szolgál javukra az sem, hogy a gyermekszám csökkenése miatt összevont osztályokban kénytelenek tanulni. A tapasztalt és a közösség iránt elkötelezett tanári kar mégis elhivatott munkát végez, ez pedig pótolja a sok hiányosságot. Nekik köszönhetően mozgalmas időszakon van túl a diáksereg. Húsvét miatt rövidebb lett az Iskola másként hét, de így is sok élményt és a mindennapokban hasznosítható információt szerezhettek a nebulók: az évfolyamok közösen látogattak el a brassói állatkertbe, másnap otthon sportnapot tartottak – a labda- és ügyességi játékok mellett volt kötélhúzás, zsákban futás, staféta és nyíllal lövés is –, pénteken pedig egy asszisztens bevonásával egészségügyi felvilágosítást tartottak.

Hiányoznak a mesteremberek
Idén hét nyolcadikos végez: öten valószínűleg a baróti szakiskolát választják, ketten pedig líceumban tanulnak tovább. Régebb nem ment ritkaságszámba, ha sepsiszentgyörgyi vagy akár távolabbi iskolát választottak a tehetségesebb diákok, ám ma már sokat nyom a latban a gazdasági helyzet, és inkább a kézenfekvő megoldást választják. Péter Attila iskolaigazgató örvend annak, hogy a diákok zöme rájött, jobb egy biztos megélhetést adó szakma alapjait elsajátítani, mint az elméleti képzést erőltetni annak, aki nem kíván egyetemen tanulni tovább. Jól jönne a falunak is, ha bár néhány akadna a legfontosabb szakmák művelőiből. „Nagybaconban hét asztalos dolgozik, Szárazajtán viszont egy sem; kovácsból volt régebb négy-öt is, ma viszont – bár lovat patkoló azért akad – nem találni olyant, aki kizárólag azzal keresné kenyerét; kihaltak, kiöregedtek a tanult kőművesek és ácsok is, a fiatalabbak pedig máshol dolgoznak, itthon csak néha-néha vállalnak maszekolást, mindannyiunknak jól fogna, ha akadna utánpótlás” – mondotta az intézményvezető.

Fogyóban a falu
Fontos lenne, ha a fiatalok itt maradnának, mert hiányukat nagyon megérzi a falu. Az iskolának két éve még tízzel több tanulója volt, az adatok pedig azt mutatják, egyre nehezebb lesz tartani a jelenlegi szintet is. De miért is maradnának a fiatalok? A falu állattartásból él, ám hiába sok a legelő, s az eltartani való juh is, ez minden évben veszekedéshez vezet a legelők elosztásakor. Ha otthon nem biztosított a megélhetés, az a fiatal is nyakába veszi a világot, aki amúgy maradna. Mennek a holnap anyái és apái. Az elmúlt években sokan keresték boldogulásukat Németországban, Belgiumban, Ang­liában, s ha haza is jönnek, inkább Baróton vagy Sepsiszentgyörgyön telepednek le, s nem szülőfalujukban – ez jól látszik azon is, hogy mennyi az eladó, s a hónapokig üresen álló, a hazatérőket már csak vendégként fogadó ház.

Zenélni kezd az ifjúság
Vágási István lelkesedése nem ismer határokat: a baróti Csala kürtje, a magyarhermányi, székelyzsombori fúvószenekarok, illetve a nagy­baconi ifjúsági zenekar mellett a szárazajtai rezesbanda megalakítását – valójában újraalakítása, hiszen komoly hagyománya van a faluban a fúvós életnek – is elvállalta. A feladatra a Lármafa Egye­sület vezetője, Péter Sze­rénke kérte fel, miután sikeresen pályáztak, s pénzt nyertek húsz hangszer megvásárlására.
A munka két hónappal ezelőtt kezdődött a ze­neelméleti oktatással. Má­ra már legtöbbjüknek jól megy a kottaolvasás, így hangszereiket is kézbe vehették. A nyolcadikos fiúk sorából került ki a tubás és a nagydobos, a kisebbek és a lányok pedig fuvolát, klarinétet és trombitát kaptak. Céljuk is van: a várhatóan augusztus közepén sorra kerülő falunapokon legalább két-három dalt szeretnének megszólaltatni. Vágási István szerint erre minden esélyük megvan, hiszen szépen haladnak, s lelkesek is a fiatalok, nem késnek a próbákról, és a figyelmükkel sincs baj, láthatóan élvezik a zenélést, senki sem morzsolódott le a csapatból.

Pálya és csapat kell!
Szárazajtának a nyolcvanas évek végén meglehetősen jó labdarúgócsapata volt: ezt  nemcsak a környékbeliekkel vívott csatákban, de alkalmanként még a szomszéd megyék csapataival játszott mérkőzéseken is bizonyíthatták.
A labdarúgóélet újrahonosításán dolgozik Gecse Csaba Attila. Mint mondja, tagja volt a kollektív idejében működő csapatnak, számos emléket őriz, jó lenne tehát, ha a ma fiataljainak – köztük az ő tizenhárom esztendős fiának is – megadatna ugyanaz. A szárazajtaiak most is szeretik a focit, legalább nyolcan-kilencen járnak át gyalogosan Nagybaconba edzeni, játszani, megérné lehetőséget teremteni nekik itthon. Nehezen halad viszont a pálya kialakítása. Könnyen megközelíthető, sík területre lenne szükség, de a földes gazdák nem hajlandóak megegyezni. A földeket visszaszolgáltatáskor nem tagosították, vékony, nadrágszíjparcellákat kaptak vissza a tulajdonosok, most pedig  többükkel kellene egyezségre jutni. A polgármesteri hivatal, a közbirtokosság és az egyház is segítene a földcserében, de valaki mindig megmakacsolja magát, s esik az üzlet. Pedig ha meglenne a pálya, majd utólag csapat is, akkor végre nem csak a legelők miatti veszekedés okán emlegetnék Szárazajtát – mondotta a falunak focicsapatot álmodó legelőőr.
„Két éve próbálkozunk pályát kialakítani, de valamiért mindig elbotlunk. A remény hal meg utoljára, így mi sem adjuk fel, s bízunk ben­ne, célt érünk, és kimozdíthatjuk gyer­meke­inket a szobából, a számítógép mellől, hogy mo­zogjanak, örvendjenek az együtt töltött időnek”.