Végre megjött a tavasz minden melegével, szelíd szépségével. Református templomainkat vidám ifjak serege lepi el ilyentájt, sok-sok gyermek készült fel a konfirmációra, mely vallásos életünk legszebb momentuma. Felemelő, lélekerősítő, mert a református ember magára utalt személy, neki kell megtalálnia lelki békéjét saját erejéből, és ez nagy felelősséget ró az egyénre.
Eszembe jut ezelőtt ötven évvel lezajlott konfirmációm, melyet most, május 10-én újraélünk. Gyermekkoromban nagyon sokan jártunk templomba, vasárnap délelőtt lassan gyülekezett a falu népe. Az öregasszonyok szigorúan fekete ruhákban, fejükön szépen, élre kötött fekete kendővel jöttek, énekeskönyvükben egy-egy szál ,,bűzlegelővel” (egy szál tavaszi virág vagy fodormenta). Templomozás előtt a férfiak mindig külön gyülekeztek, bölcs mondásokat idéztek, sok-sok közhelyet, példabeszédet, őseiktől örökölt megfigyeléseket, melyek legtöbbször a mezei munkákhoz, az időjáráshoz, az állattartáshoz kötődtek. Amikor a pap alakja feltűnt a templom előtt, összehúzták a harangokat, és mindenki bement az Isten házába. Ősi szokás szerint az asszonyok, fiatal lányok és a férfiak külön ülnek, legtöbbször abban a padsorban, ahol elődeik; a gyermekek a karzatban. Nagyszüleim mindig mondták, hogy a templomban viselkedjünk rendesen, ne beszélgessünk, mert „a pap bácsi megdob a nagy könyvvel”. Erre sohasem került sor, pedig sok gyermek nehezen bírta ki a számára érthetetlen prédikációt.
Legszebb ünnepünkre, a konfirmációra valamikor VII. osztályos korunkban került sor. A nehéz, sötét 60-as évek elején szinte félve, de mégis bízva jártunk kátéra néhai Szabó József tiszteletes úrhoz a református parókia udvarán levő imaterembe. Mindenki megkapta kátéból az ő részét, melyet illett megtanulni és felmondani. Ezenkívül kellett tudni a hiszekegyet, a tízparancsolatot és nagyon sok egyházi éneket, melyet néhai Szabó Józsefné Réthy Zsuzsanna tiszteletes asszony tanított, aki diplomás tanítónő volt, de lelkészfeleségként sohasem taníthatott a román állami iskolában. Az uzoni református gyülekezet kántoraként azonban tudása legjavát adta. Gyönyörű, csengő hangja betöltötte a templomot, mosolya, kedvessége felejthetetlen. Sajnálatosan korai halála nagy űrt hagyott lelkünkben...
A konfirmációs ünnepség előtt a templomot mindig kitakarítottuk, ez a hagyomány napjainkban is él. A fiúk felszedték és kiporolták a szőnyegeket, vizet hoztak nekünk, lányoknak, akik felsúroltuk a padlót, és amikor minden készen volt, virágokkal díszítettük fel a padokat. A fiúk apáik segítségével a közeli Cseréről zöld ágat (nyírfát) hoztak, ezzel díszítették a templom két bejárati ajtaját, egy zöld ágas folyosót is alkottak. A tiszteletes úr kikérdezett a kátéból, majd kiterített palásttal megállt az Úr asztala előtt, ahová kivonultunk, balján a fiúk, jobbján a lányok. Ez az a pillanat, amikor a református ember először és utoljára letérdel templomában. A tiszteletes felszólított, hogy fogjuk meg egymás kezét, úgy tegyük le a szent fogadalmat, és jelt adott néhai Kis Domokos harangozónak, aki felment a toronyba, és amíg mi elénekeltük a Szent hitünkről vallást tettünk kezdetű, 270. számú éneket, ő húzta a harangokat, ezzel adván a falu tudomására, hogy már túl vagyunk a ceremónián. Valaki közülünk megköszönte az értünk kifejtett fáradozást mindenkinek, legelőször a tiszteletes úrnak. Azzal hazavonultunk, mert valamikor szűk családi körben ünnepeltünk, csak a keresztszülők voltak hivatalosak, de ők is legtöbbször a tágabb családból kerültek ki. A napjainkban dívó dínomdánom akkoriban ismeretlen volt, puritán vallásunkhoz nem is illik.
Visszatérve a konfirmációhoz fűződő szokásokra, leírnám a ruházatot is, amelyet csak akkor és ott viseltünk. Mi, lányok, azaz leánykák fehérbe voltunk öltöztetve, hajunkban szalag, lábunkon fehér zokni. A fiúk ekkor kapták meg az első ,,ember elejébe való” rend ruhát és nyakkendőt. Ajándékba a szülők, keresztszülők részéről kaptunk karórát, egy-egy vékonyka aranygyűrűt vagy porcelánkészletet. A fiúk közül még most is akad, aki az akkor kapott szovjet karóráját őrzi. Tehetősebb családnál a fiú ekkor kapott kerékpárt, gazdaember gyermeke csikót. Most ez a szokás sincs meg, mert a legtöbb családban pénzadományokkal jutalmazzák az ifjú konfirmandust, és kisebb lakodalmakra jellemző ünnepséget tartanak.
A szüleim idejében fehér ruhába vagy székely ruhába öltöztek erre az ünnepre, alkalomra. Akkoriban a konfirmációt áldozócsütörtökön tartották, s a frissen megkonfirmált fiatalok egy szép, fejlett bárányt vettek, a nyakára piros szalagot kötöttek, és a parókia udvarára beengedték; a kántor és a harangozó bort, kalácsot kapott. Napjainkban pénzjutalommal köszönik meg a fáradozást...
Végezetül röviden megemlékezem drága jó lelkipásztorunkról, néhai Szabó Józsefről. Célja volt Isten igéjének igazságát a hívek életében valósággá tenni, hogy székely népünk igazabb, emberibb életet éljen. Egyike volt azoknak, akik tiszta magyar nyelven prédikáltak, s így hozzájárultak Erdélyben a magyar nyelv megőrzéséhez és műveléséhez a történelem zord viharaiban. Csak Isten a tudója, hogy beszédeivel, lelkipásztori szolgálatával, vallásóráival hány fiatalt és gyermeket vezetett Jézushoz. Áldott emlékét soha nem feledjük!
Ambrusné Imreh Anna
Fotó: Konfirmációs emlékkép 1965-ből. Az ülő sorban balról jobbra Falka Irén, Györbíró Sarolta, Zajzoni Róza†, Szabó Anna†, 5. Szabó Zsuzsanna kántor†, Szabó József lelkész†, Istók Mihály megyebíró†, Kósa Rózália, Imreh Anna, Sipos Ágnes, Béni Aranka; az álló sorban Száfta Tibor, Baczoni Lajos†, Buzsi Irén, Béres Éva, Deák Berta, Porzsolt Mária, Török István, Bukur András, mögöttük Páljános Zoltán, Lepedus Zoltán†, Sipos Dezső†, Bölöni Sándor, Tóth Bálint, Tóth Sándor†. A nevek után tett kereszt azt jelzi, hogy az illető személy már elhunyt.
