A régi halotti anyakönyveket lapozgató kutató feltűnő gyakorisággal találkozik a szárazbetegség bejegyzéssel, ami a beteg halálát okozta. Annyira jellegzetes tünetet mutattak a fiatalon elmenő férfiak és nők, hogy még az orvosi végzettséggel nem rendelkező papok is diagnosztizálni tudták azt a kórformát, amit ma tüdőtuberkulózisnak nevezünk. Hiszen az étvágytalan, állandóan köhécselő, lázas, éjjel izzadó, csontra, bőrre lesoványodó betegek a szó szoros értelmében tényleg elszáradtak. És nemcsak egy-egy ritkán látott esetről volt szó, hiszen a történelem során végigkísérte az emberiséget mint az egyik legtöbb halálozást okozó betegség.
Kórokozóját 1882-ben fedezte fel dr. Robert Koch német orvos, aki után aztán Koch-bacilusnak nevezték el azt a kis pálcika alakú baktériumot, amely annyira sok áldozatot szedett, és annyi csalódást, meglepetést tartogatott és tartogat mai napig az orvosok számára. Az egész világon kutató és gyakorló orvosok garmadája foglalkozott e kis bacilus kiirtásával, s mégis az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfrissebb adata szerint 2013-ban 9 millió új beteget vettek nyilvántartásba, ami az azelőtti 8,6 millióhoz viszonyítva növekedést jelent. Pedig a nyolcvanas években úgy nézett ki, hogy eredményes volt az a gigászi küzdelem, amelyet az újonnan felfedezett, hatásos gyógyszerekkel a második világháború után kiépült tüdőgondozó-hálózat vívott a rettegett betegség felszámolásáért. Ez volt az úgynevezett „hős korszak”, és ennek volt az egyik közkatonája Háromszéken Sipos András doktor is.
1925. július 20-án született Sepsiszentgyörgyön kisiparos családban. Édesapja, Sipos Mihály szabómester, édesanyja, Mária háztartásbeli volt. Iskoláit szülővárosában végezte, és a Református Székely Mikó kollégiumban érettségizett. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Főiskolán az általános karra felvételizett, ahol 1953-ban szerzett orvosi diplomát. Az akkor kötelező falusi körzeti orvosi szolgálatot Bögözben és Székelykeresztúron végzi el, majd szakorvosi vizsgát tesz, és 1959-től tüdőgyógyász szakorvos lett előbb Torján, utána Sepsiszentgyörgyön. Vele egészült ki a Sepsiszentgyörgyi tüdőgondozó-hálózat, amelynek tagjai dr. Ilie Olteanu osztályvezető és dr. Aszalós János osztályos orvos volt. Ez volt az az időszak, amikor a már berendezkedett szocialista hatalom meghirdette a harcot a tébécé felszámolására, s a Szent Anna-tó és Bálványosfürdő között lévő egykori luxusszállodában tüdőszanatóriumot létesítettek, amikor autóbuszba beszerelt, mikrofilmet készítő röntgenkészülékkel járták a falvakat, kiszűrni a nyilvántartásba még nem vett krónikus betegeket.
Néhány statisztikai adattal tudjuk szemléltetni a helyzetet. 1949-ben 415 beteget tartottak nyilván, 1961-ben 980-ra nőtt számuk, ami aztán 1970-ig 170-re, 1989-ig 94-re apadt. E periódus első felét a kevés és gyenge hatású gyógyszer és a nagyon fertőző munkakörülmények jellemezték. Második felében már új, nagyon hatásos gyógyszerek jelentek meg (Hidrazida, PAS, Streptomycin). Ezeket kombinált kezelésként bevetve, később még más gyógyszerek felhasználásával látványosan sikerült lecsökkenteni a tébécés betegek számát.
Mellette igen fontos volt az úgynevezett „gócban” végzett munka, a fertőzés forrásának felkutatása, a beteg környezetében élők, elsősorban a fertőzésnek kitett kiskorúak ellenőrzése, alkalmasint megelőző gyógyszeres kezelésben való részesítése.
Ezt a munkát irányította nagy hozzáértéssel, ügyszeretettel Sipos dr., és Olteanu dr. halála után 1965-től ő lett a tüdőgyógyászati hálózat vezetője. Mivel országosan csökkent a tébécés betegek száma, 1970-ben megszüntették a Torjai Szanatórium működtetését, és leköltöztették Sepsiszentgyörgyre berendezéssel, személyzettel együtt. Sipos dr. továbbra is a hálózat irányítója maradt 1992-ig, amikor betegsége miatt nem tudott tovább dolgozni.
Több mint három évtizedet dolgoztam vele, legtöbbször nem is nekünk kellett meghatároznunk a teendőket, csak végrehajtani az írásban kiküldött elirányítást: mikor küldjük ellenőrzésre a beteget, a hozzátartozókat, mikor végezzünk tuberkulinpróbákat, BCG-oltásokat, kit kell ellenőrzött kezelésben részesítenünk. Talán ennek a pontos, jól szervezett és végrehajtott munkának köszönhető, hogy közel félévszázados tevékenységem alatt körzetemben senki nem halt meg tébécés megbetegedésben, és az új betegek száma is mindig alacsony volt. Pedig az első években olyan esetünk is volt, amikor egy pedagógus megfertőzte szinte az egész osztályt, ami három tanuló kórházba utalását eredményezte, a többieket megelőző kezelésben részesítettük. Ma is él mindenik akkori diák, túllépve immár a hatodik évtizedet.
Sipos dr. 1953-ban nősült, felesége kolléganője, dr. Dáner Etelka. 1954-ben születik meg fia, András, aki később szakmai utódja lesz.
Dr. Sipos Etelka 1928–1986
Segesváron született 1928. szeptember 28-án. Édesapja mozdonyvezető, édesanyja háztartásbeli volt. Elemi és középiskoláit Segesváron, Székelyudvarhelyen és Nagyváradon végezte. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben szerez általános orvosi diplomát 1954-ben. Előbb Abrudbányára, majd a férje közelébe, Gidófalvára nevezik ki körzeti orvosnak, ahonnan versenyvizsgával nyert el egy laboratóriumi orvosi állást. 1963-ban szakvizsgázott, és a megyei kórház BK-laboratóriumában dolgozott.
Egyetlen gyermekük dr. Sipos András (II), aki szülei mesterségét választva tüdőgyógyász és bronchológus lett, folytatja a technika fejlődésének megfelelően magasabb fokon édesapja munkáját, küzdve a sokszor gyógyszerrezisztens Koch-bacilusokkal, kiegészítve az egyre gyakoribb tüdőrák diagnózisának felállításával.
Az orvos házaspár földi maradványai a sepsiszentgyörgyi közös temetőben nyugszanak.
Dr. Nagy Lajos
