Őszintén szólva, Öcsike nem- igen szerette Pepi bácsit, mert folyton leckéztette, de nemcsak őt, hanem a kedves mamát és papát is, hogy így meg úgy kényeztetik, mindent megengednek neki. Még az sem tetszett neki, ha Öcsike kerekes korcsolyáján korcsolyázott.
– Mire jó az ? – zsémbelt Pepi bácsi. – Magyar fiú járjon a maga lábán és ne kerekes korcsolyán.
– No, megállj, Pepi bácsi – gondolta Öcsike magában –, egyszer majd felültelek az én korcsolyámra, aztán akkor beszélj.
Ebéd után Pepi bácsi mindig visszavonult a szobájába szundítani, de sohasem feküdt le, hanem beült egy jó, puha karosszékbe. Azt mondta, magyar ember nem kényezteti el magát, éppen olyan jól lehet szundítani a székben, mint a díványon.
– Hiszen így is jó nekem – gondolta Öcsike –, s egy délután, amikor a negyedik szobába is kihallott Pepi bácsi horkolása, óvatosan besompolygott, aztán lassan, csendesen felkötötte Pepi bácsi lábacskájára a kerekes korcsolyát. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, kisompolygott a szobából
– Hogy sikerült? – kérdezte izgatottan Andris, mert hogy szavamat össze ne keverjem, őneki is része volt a haditerv kieszelésében.
– Nadselűen! – mondta Öcsike.
Azzal lassan, óvatosan kívülről kétfelé húzták a Pepi bácsi szobája ablakáról a zsalugátert, s amikor látták, hogy a napsugarak csakúgy özönlenek be az ablakon, torkukszakadtából kiabálták: Tűz van! Tűz van! Tűz van!
Hej, szegény világ, vetett ágy! – amint nagyapó szokta mondani a meséiben. Uccu, felugrott Pepi bácsi nagy ijedten, megcsördültek a korcsolya kerekei, aztán puff, földre döndül az egylábú asztalka. Futna szegény Pepi bácsi, de nem tud ám, jobbra-balra tántorodik, aztán megint egy puff! – no, ez bizonyosan egy szék volt – vihogott össze Andris és Öcsike, de ez még nem elég, most jött csak az igazi puffanás, de akkora, hogy Isten csudája, hogy be nem szakadt a padló.
– No, ez a Pepi bácsi – mondta Öcsike, s azzal rohant be a szobába.
– Ó, ó, kedves Pepi bácsi – sápítozott nagy ártatlanul, mi történt magával? Elszédült talán?
– Dehogy szédültem, dehogy szédültem, édes fiam – nyögte Pepi bácsi, s kényszeredetten mosolygott –, nézd csak, valami rossz kölyök lábamra kötötte a kerekes korcsolyádat, aztán tüzet kiáltott, én felriadtam s elestem. Oldd le, édes Öcsikém, a korcsolyát.
– Kélem, kélem, kedves Pepi bácsi – mondta Öcsike szolgálatkészen, s azzal egy-kettőre leoldotta a korcsolyát Pepi bácsi lábáról.
S képzeljétek csak, mi volt a köszönet a nagy szolgálatkészségért! Amint leoldotta Pepi bácsi lábacskájáról a korcsolyákat, uccu, felugrott s nagyot kiáltott:
– Ugye, te voltál az a rossz kölyök?!
–  É-én? – álmélkodott Öcsike.
– No, megállj, mindjárt megtanítlak én, ha apád meg nem tanított!
Volt eszébe, hogy megálljon.
– Selvus, világ! — kiáltott Öcsike, s azzal uccu, egyet ugrott, kettőt szökött, Pepi bácsi utána, az ajtón kiugrott, szerencsésen, éppen a papa ölelő karjai közé. Hogy megvalljam az igazat, a kedves papa tulajdonképpen csak az egyik karjával ölelte át Öcsikét, a másikkal alaposan kiporolta a nadrágját.
Hiszen a kiporolást megérdemelte, de a célt, amit maga elé tűzött, mégis elérte Öcsike: Pepi bácsi rögtön csomagolt, s többet sohasem jött Öcsike kedves szüleihez nyaralni.
– Köztünk legyen mondva – mondta anyus apusnak –, kár volt oly erősen kiporolnod Öcsike nadrágját. Valamennyi közt ez volt a legnadselűbb gondolata.