Valamikor régen nem volt Nap és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok között és óriások között. És nem engedték szabadon sem a Napot, sem a Holdat.
Élt akkor két ember. Ebben a két emberben igen nagy erő lakozott, azt tartották róluk, ők a földkerekség legbátrabb és legerősebb emberei, akik nem rettennek meg semmitől. Ők tudták csak, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és el is indultak a kiszabadításukra. Mentek, mendegéltek, vándoroltak hat teljes hónapig sárkányok földjén keresztül, óriások földjén keresztül.
És elérkeztek a Naphoz és a Holdhoz. Harcba léptek a fenevad sárkányállatokkal és a rettenetes óriásokkal, akik láncok között tartották a Napot és a Holdat, megverekedtek vélük, és győzelmet vettek rajtuk.
Mondta ekkor az egyik ember:
– Én fogom vinni a Napot!
Mondta a másik ember:
– Én pedig viszem a Holdat!
A Nap és a Hold útra szánta magát, ők meg leoldozták róluk a láncokat. És visszaindultak a világ túlsó végéről, sárkányok földén keresztül, óriások földjén keresztül. Ahogyan jöttek, jődögéltek, útközben olyan tüzesre felizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottjai.
A másik embernek pedig, aki a Holdat hozta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett, őtőle a fehér emberek erednek.
Amíg jődögéltek visszafelé, eltelt három hónap. És hónuk alatt hozván a megmentett fényességeket, az égitest-szabadítók hazaérkeztek. De a cigány ember ott tartotta a házában a Napot, a fehér ember meg ott tartotta házában a Holdat, hogy csak nekik világítsanak, nem akarták őket elbocsátani.
És akkor sírni kezdett értük az ég, könnyeivel elárasztotta az egész földet. Az a könnyhullatás volt az első eső a világon, amikor az ég megsiratta a Napot és a Holdat. Azóta van eső.
Mondja a Holdnak a fehér ember:
– Én fölengedlek téged, de fogadd meg, hogy minden hónap első péntekén megújulsz és megjelensz az égen!
A Hold megígérte, hogy így lesz.
Ezért van, hogy minden hónap első péntekén megújul, a hónap utolján meg letűnik az égről a Hold.
És fogadságot tett a Nap is, hasonlóan a Holdhoz. A Nap azt az esküvést végezte el, hogy mindennap sütni fog. Föl is kel a nap, még télvíz idején is, és bár egyformán izzik állandóan, a tél havában nincsen nagy hatalma, mert a hideg nem engedi neki, hogy olyan uralmat vessen a világra, mint nyáron.
Amikor a fogadságok megtörténtek, a két ember fölengedte a fényességeket.
És a Nap, ahogyan ígérte, megébredvén minden reggel elindul és körülkerüli az összes országot, de éjszakára oda tér vissza szállásra, ahonnan a láncok közül elhozták őt az emberek. És ugyanúgy cselekszik a Hold is. Hogy miért? Azért, mert a Nap és a Hold a nyugati ég alól származnak, és oda van vágyakozásuk, ott van a hazájuk. Ott születtek, ott tudnak elnyugodni, ezért megy le a Nap és a Hold mindig nyugaton.
(Bari Károly gyűjtése)
Jankó szerencséje
Jankó hét évet szolgált egy gazdag úrnál. Egyszer azt mondja az úrnak:
– Nagyuram, lejárt az időm, haza akarok menni az anyámhoz. Add ki a fizetésemet!
Az úr így szólt hozzá:
– Szorgalmas voltál, sokat dolgoztál becsületesen. Amilyen a munka, olyan a fizetség – és adott Jankónak egy nagy darab aranyat. Az arany akkora nagy volt, mint Jankónak a feje. Jankó elővette a kendőjét, és abba kötötte az aranyat, a vállára vette és elindult haza. Egyszer egy ember utolérte, aki lóháton lovagolt. Az ember frissen és jókedvűen ült a nyeregben. Jankó szomorúan mondta ezeket a szavakat.
– De szép dolog ülni lóháton, nem kell menni gyalog, az ember lába nem ér le a földre. Jó lenne nekem is egy ló. A lovas hallotta ezt a szót, megállt és mondta Jankónak:
– Te miért jársz gyalog? Nincs lovad?
– Itt van nálam egy nagy darab arany, nehéz, alig tudok menni, hát mit csináljak? Haza kell mennem az anyámhoz.
– Tudod mit? Cseréljünk. Én neked adom a lovat, te nekem adod az aranyat. Jó lesz? – mondta a lovas Jankónak.
– Örömmel cserélek veled, mert már nagyon elfáradtam az arannyal. Most már mehetek haza lóháton. A faluban mindenki irigyel engem, mert én leszek a legboldogabb ember. Az ember leszállt a lóról, megfogta az aranyat, utána felsegítette Jankót a lóra.
– Menj Istennel! – mondta neki. Jankó büszkén ült a lóháton, és így ment haza. Otthon bekötötte a lovat az istállóba, és adott neki lóherét és kukoricát.
Csillagpénzek
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ő egyedül volt a világban, anyja és apja már meghaltak. Ez a kicsi lány olyan szegény volt, egy kicsi háza sem volt, ahol lakhatott volna. Még egy kis ágya sem volt, ahol aludhatott volna. Nem volt semmije, csak a rajta lévő ruhában járt. Nem volt más ennivalója, mint egy szelet kenyér, amit úgy adott valaki sajnálatból. De a lány jó volt és csendes. Vette magát és elment világgá, a jó Istenre hagyta magát. Nemsokára találkozott egy szegény emberrel, aki állt az út végén. Így szólt az öreg:
– Hej kislányom, adjál nekem enni, éhes vagyok!
A kislány akkor odaadta az egész kenyerét gondolkodás nélkül, és ezt mondta neki:
– Áldjon meg az Isten! – és ment tovább.
Amint ment tovább, mikor már nem látta a falu tornyát sem, találkozott egy kicsi fiúval. Csak egy ing volt rajta, és sírva kérte őt:
– Adj nekem valamit, hogy befedhessem a fejem. Hideg van nekem!
A lány nagyon megsajnálta a fiút. Levetette a sapkáját és odaadta neki. Még nem ment sokat, amikor találkozott megint egy kicsi fiúval. Csak egy kicsi ingecske volt rajta, és erősen remegett a hidegtől. Sírva kérte:
– Hej, kislánykám, megfagyok a hidegtől így, szoknya nélkül. Nem adnál nekem egy szoknyát?
A lányka levetette a szoknyáját, odaadta a kicsinek, és ment tovább. Megint jött egy gyermek, és ő is mondta:
– Nem tudsz nekem egy inget adni? Megfagyok a hidegtől.
A lányka odaadta az ingét, és ott maradt meztelenül a sötét éjszakában.
Amint állt a lányka, egyszer csak csillagok estek le a földre, és mind aranypénz volt.
(Fordította: Dr. Karsai Ervin)
