Hamvas, harmatos, üde, friss, új, ropogós, mai, ifjú, serdülő, bimbózó – csak úgy hirtelen, ami eszembe jut e szóról. Meg a szombat délelőtti magányos főzőcském – nejem épp Pesten képzi tovább magát, örök, dinamikus zsengeségről téve tanúbizonyságot –, mely konyhai serteperte tele volt ilyen tavaszi, szájban azonnal olvadó, olcsón előállítható ínyencségekkel. A kakastaréjos, tojáskockás salátalevesben a szemerjai erdő szélén szedett madársaláta (mi szentgyörgyi salátának is mondtuk) kesernyés ízét érzem, a töltött tök, a töltött karalábé a gyerekkor „nemszeretemjei” közé tartozott, most a kedvencek egyike, mint ahogy a karalábé forrázott leveléből és a maradék darált húsból készült töltike is. A piaci standok már-már eldobásra szánt gyengécske paprikájából, töppedt, fonnyadó paradicsomából és jó sok hagymából, fokhagymából izgalmas ízű az első idei lecsó. A csiperke nagy kalapját, tönkjét kitörve, megfordítottam és kivajazott tepsibe téve, a kalapot szalonnával, juhtúróval, pici fokhagymával megtöltve, sózva, borsozva megsütöttem. A kitört tönköket is, persze, kis fokhagymás sóval beszórva. A juhtúró beszerzése meg egyszerű: közel Nagyszalonta, a piacon kapható juhsajt elfogadható áron. Csíkokra vágom, egy napra sós vízbe áztatom, ledarálom, összegyúrom, kis adagokban lefagyasztom. Fél évig van, amit használni, s a mostani, zsenge fűből származó juhtejből készült sajt a legízletesebb.
De a testi megújulás, az üde étkek mellett a lélek is új erőre kap ilyenkor, mondom én is Horváth István Sándor után. Mert időnként ezen a szinten, sőt, a mindennapi, felekezettől független hit terén is szükség van a megújulásra. Sőt, azt is hozzátehetjük, hogy mindez annak a kérdése: megvan-e bennünk a megújulás iránti vágy, a késztetés a változtatásra, él-e bennünk igény a fejlődésre? Mert könnyebb ragaszkodni a jól beválthoz, mint kockáztatni – bizonytalan eredményekkel, ha kecsegtető – a változást. És könnyebb rutinszerűen végezni a dolgunk, mint újakkal kísérletezni. S bizony, kényes terület ez. Hisz az újítás vezethet belső reformhoz (lásd Assisi Szent Ferenc életét és munkásságát), de akár reformációhoz is (lásd Luther Márton  példáját). Ami bizony gyökeres változást hozott hitéletünkben.
Meg kell tehát hallanunk és hallgatnunk a kritikus hangokat, nem vehetjük támadásnak, nem utasíthatjuk el „csípőből” őket. Korábbi gyakorlatainkat át kell néznünk: a rosszat el kell hajítani, a jót megtartani, hogy majd még javítsunk rajta. A rossz rutin, a maradiság, a hagyományoshoz való túlzott ragaszkodás életveszélyessé válhat. Ez az ember lelkiéletére is igaz. Egyszerűen létszükséglet a folyamatos megújulás. Az ajándékba kapott jót – ezek között a szeretetet – azért adták nekünk, hogy ne csak saját, hanem mások lelki üdvösségét is szolgáljuk vele. Ám ha rutinná válik, épp a lényegét veszíti el. A papok hivatalnokká válnak, a hívek istentiszteletre, szentmisére járó robottá. De hogyan tud találkozni az emberek lelkiéhsége és szeretet utáni vágya az örömhírrel, az élő szeretettel? Ők keresik a maguk boldogságát, mi hirdetjük a magunk üzenetét, de hogyan találkozik a kettő? Csak úgy, ha mi magunk is folyamatosan keressük a zsengét, ha folyamatosan megújulunk, ha hiteles életünk minden perce, ha az örök forrástól mindig üde szeretetünk nem írott malaszt, hanem élő valóság.
Végül, egy dologra figyeljünk e nagy tavaszi zsengekutató igyekezetben: nem az a cél, hogy feltétlenül kitaláljunk valami újat. Nem kell évente új házat építeni, elég a régiben szellőztetni és takarítani. Legalább így, tavasszal, ebben a jó zsengés szellőben.

Pálmai Tamás