Minden viccnek fele való – tartja a közismert mondás, most pedig következzék a vicc, amely szintén eléggé közismert: Egy orvos páciensén megállapítja a halál beálltát, viszi két alkalmazott a testet egy hordágyon a hidegház fele. Menet közben az egyik szállító megcsúszik, majdhogy el nem esik. Talán a rázkódástól a halott feltámad és felül.
– Hová visznek engem, uraim? – érdeklődik ijedten.
– Hová vinnénk egy halottat, ha nem a hullaházba?
– De hiszen én nem vagyok halott! – rémüldözik a páciens.
– Maga csak kussoljon – szigorodnak rá a szerencsétlenre –, a doktor úr jobban tudja, mint ön, hogy ön teljesen halott! – és viszik tovább a hullaház felé.
Valahogy így történt a valóságban is a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tartott kisebbségvédelmi konferencián, ahol a sebtében díszdoktorrá avatott Giani Buquicchio és Bogdan Aurescu jobban tudták, mi kell az erdélyi magyaroknak, mint mi magunk!
És akkor nem is csoda, hogy nem hívták meg a kisebbségek szószólóit. Legalább megkímélték őket egy megalázó rendreutasítástól:
– Leülni és kussolni, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem díszdoktora, Giani Buquicchio és Bogdán Aurescu külügyminiszter úr jobban érti ezt a társadalmi jelenséget, mint önök!
Az előbbinél semmivel nem kisebb adut Bogdán Aurescu játszotta ki ismét, amikor meggyőződéssel adta elő, hogy az erdélyi magyarságnak mire is volna égetően nagy szüksége: az autonómiára nincs, mert az káros, szétválaszt a románoktól és nem összeköt velük. És most fogózkodjunk meg, nehogy hanyatt essünk: „a kisebbségeknek integrálódniuk kell abba a többségi társadalomba, amelyben élnek!” Ez is megfelel egy viccnek, mert ha jól meggondoljuk, az őshonosok mi volnánk itt, Erdélyben. Nem elég, hogy elvették országunkat, most mondjunk le nyelvünkről, nemzetiségünkről, hitünkről, kultúránkról, identitásunkról, szokásainkról, mindenről, ami idáig székely-magyarrá tett bennünket azért, hogy integrálódjunk? Ennek az is az értelme, hogy olyanokká kell válnunk, mint a „többségi társadalom”, ne virítsunk ki a gyom közül, legyünk inkább mi is gyom. De köztudott, hogy a párduc nem válik foltos hiénává vagy a sas keselyűvé, inkább belepusztul.
Önellentmondást is felfedezni vélek, mert minek kellett elsőként aláírni húsz évvel ezelőtt a Kisebbségvédelmi Keretegyezményt, ha húsz éven keresztül integrálni akarták a kisebbséget? Ez értelmetlen vagy pedig csalétek egy nemkívánatos nemzet eltüntetésére? „Mert mi már annyi ilyent megcselekedtünk, és nem szólt ránk senki, inkább bátorítóan hallgatnak!” – nyugtatják magukat, ha aggályaik támadnának.
Ugyanez a Bogdan Aurescu külügyminiszter vitatott kijelentése után rövid idővel Budapestre utazik, hogy az ott élő román kisebbség számára homlokegyenest eltérő kedvezményeket követeljen, mint amilyeneket nekünk szánt. És meg sem fordul a fejében, hogy talán diszkriminációt követett el.
Erre mondják, hogy nem akarunk az orrunkig látni, de az arcátlankodás, modortalanság vagy szemtelenség jelzők is találóak. Merthogy csak egyet említsünk, a román állam helyesnek találja, ha visszaállamosítja a református egyházi tulajdonú Mikót, de Magyarországon visszaköveteli a szintén valamikor egyházi tulajdont képező Gozsdu-féle ingatlant a románság számára.
Annak csak örvendeni lehet, hogy Szíjjártó Péter úgy bánt velük, miként érdemük megkövetelte. Tényleg, ezek annyira komédiába illő vicceknek tűnnek, hogy inkább nevetni lehetne rajtuk, mint bosszankodni. „De hiába nevetünk az ilyen kirakatrendezvényeken, mert idővel arcunkra fagyhat a mosoly” – írja Farkas Réka nagyon helyesen.
SEBŐK MIHÁLY (Erdély.ma)
