Nem sokat beszéltünk. Arra kértem atyámat, hogy vigyázzanak családomra, s ha úgy fordul a helyzet, költöztessék le Pálfalvára őket. Atyám nem nézett direkte egyenesen reám, a felhőkön, a Hargita bércein hordozta tekintetét. Valami furcsa, rossz sejtelem hatalmasodott el rajtam, ha rájuk néztem. Csak fél füllel hallgatám az egymást követő pohárköszöntőket, olyan erőltetett volt ez a vigadozás. Dehát a mondás es azt tartja, hogy bújában vigad a magyar, s bizony jó nehányan elég hirtelen felöntének a garatra. Tízenegy óra felé  megadatott a sorakozást jelző kürtjel, a zászlóalj sorakozott, még egyet kocintott, aki akart, s mi kisérőinktől megválva elindulánk Oláhfalu felé. Némán, egy ütemre, a kövecses országút porát felverve masérozott 1200 ember. Lépteinket viszhangzotta a Hargita rengetege. Kiruj felé járhattunk, amikor zászlóalj parancsnokunk oldalra léptett lovával s parancsot kiáltott: „Ének!” „Magyarul!” Az első század rázendített: „Mikor a nagyerdőn kimész, / Arra kérlek, vissza ne nézz. / Ne legyen szívednek nehéz, / Hogy az idegen földre mész, / Jaj, Istenem, én Istenem! / Jaj, hát Csíkból ki kell mennem. / A babámat itt kell hagynom. / A babámat itt kell hagynom.” – énekelte a legénység, némely tisztek es. Én nem énekeltem, botfülű vagyok. De érezhette a parancsnok, hogy ennél nem lehetne szomorúbb a kedélyünk, elkiáltotta magát: „Vígabbat!” „Nyitva van a százados úr ablaka…” – hangzott a zászlóalj válasza a parancsra. A huncfutjai! – kacsintott felénk Móricz József százados úr. Egészen Oláhfaluig énekelt seregünk, így próbálva elkendőzni a mai nap fájdalmit.
 Másnap reggel korán indultunk. Homoród-fürdőnél kedves meglepetés ért. A fürdővendégek s a Székely-Udvarhelyről előnkbe jött több urak kérésének engedve, Móricz József parancsnokunk rövid pihenőt rendelt el. A legénység egyrésze fürdésre, mások kiadós reggelizésre használták ez időt, a tisztikar pedig a vendéglőbe kéretett villásreggelire. Körülbelül félórányi szünet után elhangzott a „Sorakozó!” és az „Indulj!”, estére Székely-Udvarhelyre kellett megérkezni.
Bethlenfalvát elhagyva meginditó fogadtatásban részesült seregünk. A város diáksága kitódult elénkbe. Az országút jobb felén felsorakozva, piros-fehér-zöld zászlókat lobogtatva, hatalmas óvációval, énekelve fogadtak, bal oldalon a város zenekarai húzták a Rákóczi indulót, legszebb katonadalainkat. Mozsár ágyúk dörrenének, a város lakossága, vezetősége, előkelőségei is határtalan lelkesedéssel tódultak látásunkra. A város kapujában az egyik tanácsos mondott üdvözlőbeszédet, amire röviden parancsnokunk válaszolt, megköszönvén a lelkes fogadtatást. A város főterén felsorakozott zászlóaljunk tisztelgett Udvarhely népe előtt, majd a napi parancs következett, minekutána „Oszoljt!” vezényeltek. A legénység a lakossághoz szállásoltatott bé, a tisztikar pedig a város által rendezett estebédre lett hívatalos. Én ide később érkeztem, mert le kelle ellenőrözzem fogatainkat, lovaink ellátását, az udvarhelyiek bőven elláttak zabbal, nem kell vala használjunk a mi készletünkből.
Augusztus 15-én Szitás-Keresztúr felé vettük az irányt. Útközben Bögöz faluban rövid szusszanóra, majd itatásra megálltunk Nagy-Galambfalván, ahol rajongva jöttek közénk a falubéliek. Keresztúron az udvarhelyihez hasonló fogadtatásban részesülénk. A tiszteket Macskássy főispán úr invitálta hívta meg délebdédre, ahonnan a vendéglőbe mentünk, késő éjjelig társalgott, mulatott a társaság.
A legénységet itten es a lakosság fogadta bé, látta el anyámfőztjével. Ez abból a szempontból is üdvös vala, hogy az otthonról hozott készleteinkhez eddig még nem kelle hezzanyúlni, maradtanak a barátságtalanabb vidékekre. Én elég korán nyúgovóra tértem, nem valék olly nagy híve az italozásnak. A keresztúri vendéglőre es csupán azért emlékezem, mert majdan itt tölti utolsó napjait a mi drága Petőfi Sándorunk.
Fehéregyháza következett, csak egy kőhajításnyira van Keresztúrtól, de itt es pihenőnapot tartottunk, mert bizony sok legénynek feltöretett a lába a háromnapi menetelésben, s a lovak sem voltanak ilyen hosszú menetre megedzve. De ha nem akartunk volna hosszasan időzni, akkor sem szabadultunk volna meg gróf Haller Ferencz úrtól. Be sem értünk a faluba, amikor két lovas vágtata  szembe velünk, az egyik a gróf vala ezüst színű, pompás ménjén, a másik Horváth Ignácz, aki a régebbi időkben ezredünknél szolgált. Az egész zászlóalj a grófi uradalomba vonult be. A legénységnek  már főzték az üstökben a juhtokányt, a tiszteknek pedig a kastélyban terítettek. Azt mondhatom, hogy vígan teltek itt az órák, rengeteg vendég, úr és urinő érkeze látásunkra. Én azomban sehogy sem tudék felvidulni. Reám es kérdezett parancsnokunk, mér vagy oly búvalbélelt Johannes, mire én aztot mondám, hogy nem tudom okát, de valami sötét felhőket látok, rosszak az érzetim. Nincsenek felhők János, nézd, milyen hatalmas, kék és tiszta az augusztusi ég, csupán mi kavarunk felhőket menetelésünkkel.
A gróf úr másnap egész Segesvárig kisért. Elhaladván a vár alatt látánk, amint gyanakodva leskelődnek le reánk a szászok. „Ének!” „Magyarul!” – hangzott el parancs, mire a segesváriak boszantására felhangzott a „Nyitva van a százados úr ablaka…” Furcsa lehetett nékijek, hogy a császári zászló alatt vonuló sereg magyarul énekel. El kell itt mondanom aztat, hogy Tolvajos-tető után Móricz József százados úr külön hangsúlyt fektetett arra, hogy magyarul vezényeljünk, bár ez regle­ment szabályzat elleni vétség vala. Dorschner nem sejthette, hogy mily rebelliók történtenek ezredében. A tisztikar java, vagyishát a székely tisztek, már a negyvenes évek közepén titkosan tanulmányozgatták Czetz János, hajdani Kézdi-Vásárhelly-i  kadéttársunk, későbbi tábornok „Magyar hadnyelvtan a császári és királyi osztriai hadsereg tisztjei számára” című híres könyűjét.
Estére megérkezénk Ebesfalvára, azaz Erzsébet­városba. Tudtuk azt, hogy örmének lakják. Ismervén a szépvízi és gyergyói örménséget, hazaszeretetüket, a magyar és székely nemzethez való ragaszkodásukat – szivélyes fogadtatásban reménykedénk. Nem is csalatkozánk. A város bejáratánál tarcklövésekkel, üdvrivalgással, zenekarral  fogadtak, szünni nem akaró éljenzés közepette értünk a főtérre, ahová diszlépésben defiliroztunk masiroztunk érkeztünk be. Nagy néptömeg vett körül, valósággal széttéptek, keresve keresték a beszállásolásra  tisztjeinket, katonáinkat. Étel-ital vala bőven, s a másnapi suttogásokra félfüllel figyelve, ejsze más es. A tisztikar estvére  a város polgáritól körülrajongva itt es  a vendéglőben gyűlekezett késő éjjelig. Én leveleket írtam haza, a családomnak és a szüleimnek. Kora hajanlaban indulánk Balázsfalva felé, az erzsébetvárosiak nagyon sokan elkisértek, búcsúztattak.
18-án Balázsfalván halotti csend fogadott. A nehány magyar szívesen látott, de a beszállásolást sokszor hatalmi szóval kelle megoldani. Szerencsénk vala Leményi görögkatolikus érsekkel, aki kiséretével elénkbe jött, s délebédre hívta a tisztikart. Erre a város népe mintha egy kicsit felengedett volna. Itt bontottuk meg először otthonról hozott készleteinket a legénység étkeztetésére. A lovak futrájához takarmányához es hezza kelle nyúlni. Szerencsénkre másnap, augusztus 19-én csak Alvinczig kellett menetelnünk, itt pihenőnapot vezényletenek.
(folytatjuk)