Lőn kas-rengés, méhzúgás odabent:
száz nyalka vitéz zúdul fenekedve
a vár kapuján ki, a szúrásra fent
szablyákon szikrázik a nap deli kedve,
megdöfni a merészt,
jaj, épp azt,
ki dérrel-durral
döngetgeti a méhkast
egy durunggal.

S lőn rettenetes visítás, aminőt
nem hallott sem az ég, sem a kertek,
a nap belesápadt, s egy felhő mögött
reszketve esenge kegyelmet,
elinalt a merész,
jaj, épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
– az orrán –
egy nagy durunggal.
És megjött a tél, és fehér pihék
rajzottak sűrűn, mint a méhek,
szánkázni menve megálltunk egy hét-
rét fánál, a fényképészkedés végett,
négyen, mi mind,
meg a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
döngetgette a méhkast
egy durunggal.

Szóltunk ekképp: „Gyere közelébb!”
– s ő macskaként settengve, loppal
betömte elébb az odú üregét
hóval és tavalyi lombbal.
„Nem jönnek ki?” – döngicsél a merész,
épp az,
ki dérrel-durral
megdöngette a méhkast
egy durunggal.

Most itt látható a vásári kép,
a négy vigyori meg egy, ki gyanakszik,
mert csalafinta az a nyári nép,
s nem mindig alszik, aki alszik,
de itt a négy,
s ki félrenéz,
épp az,
ki dérrel-durral
döngette meg a méhkast
egy durunggal.