(...) Mióta Ágit elvitte a tüdővész, ritkán mutatkozom az emberek előtt. Persze ez is nehézkedés, pont olyan, mint a toronyé, de mit tegyek? Nem tudom elfogadni a gyászt, hiába temettem el már mindkét szülőmet, most mégis mintha személyes halálomat kellene kívülről végignéznem, végigvárni, amíg eltelik az év.
Lent szorongat a földekre kijáró emberek vonulása, mert rajtuk tudom megmérni, hogy milyen közönyösen jön el a hideg, mikor hálával kell készülni az adventre, várakozni.
De mire várakozzak, hiszen mindenem megvolt. Meggyóntam eleinte, hogy nehezemre esik elfogadni a múlást, békétlenségem, tudom, az evilágba köt.
Kiskoromban, mikor két galambot elfogtunk, pici súlyokat kötöttünk rájuk, hogy erősödjenek, aztán elengedtük őket. A gerlepár rácsavarodott a diófára, ott lógtak reggelre halottan. Azóta is sokat gondolkozom azon, miféle kínokat kötöttünk rájuk, és vajon miért? Mindenesetre egy életre megtanultam, hogy a terhek, mint a gyász is, mindig más jelentést hordoznak magukban, mint amit mi képzelünk, vagy nem hordoznak semmilyent sem, hiszen a jelentések csak ránk maradtak, mint az a szerencsétlen galambpár a diófára. Utána a diófa talán nem is tudta, miket tart az ágán. Szerencsére senki sem mesélhette el neki. Így állok most, pontosan a fa helyében, ám tudva azt a galambpárt. (…)
