Én pedig hat szekerrel, Henig számtiszttel s már nem emlékszem pontosan, valamelyik századparancsnok vezetésével lóhalálába bészekereztünk Gyulafehér­várra, új ruházatot és fegyverzetet vételezni, a gyatra, elrongyolódott felszerelésünk kicserélésére. Ruházatot valamennyit sikerült szerezni, különösen bakancsokat, de fegyvert épp olyan gyatrákat adtanak, mint amilyen az otthoni vala. Másnapon sikerült kisuvickolni az egész zászlóaljat. Ha jól emlékezem, harmadnapon érkezett a tábornoki küldöttség, zászlóaljunk pediglen felsorakozva várta a ferencrendiek Kapisztrán Jánosról elnevezett kolostorának udvarán, ahol a diszszemle megtartatott. Gut. Ezután pedig felszólítattánk eskűtételre. Az eskű szövege nagyjából ekként hangza: „A magyar országyűlés által hozott s V. Ferdinánd apostoli királyunk által szentesített alkotmányt és törvényeket betartjuk, ahhoz hűek leszünk, életünk árán es megvédjük. Isten engem úgy segéljen!” Az eskűvés után megtörtént a díszelvonulás, minekutána a küldöttség eltávozott, mi pedig másnapon folytattuk menetelésünket Benczenczig (a szerző megj.: ma Aurel Vlaicu), ahol az az értesítés várta zászlóalj parancsnokunkat, hogy további parancsig itt kell tábort verni. Berendezkedtünk a tábori életre, naponta gyakorlatoztatván a századokat, különösen a szuronyrohamot.
Hanem a számomra szomorúba borult ez a táborozás. Pár nap teltén megérkezett ezredünk ordinánca futára. Leveleket hozott, elsőként engem keresett meg. A levélben egy fekete szegélyű fehér zsebkendő  vala, aminek kézhezvétele a legsötétebb felhőket borította fölém. József öcsém azt tudatta velem, hogy három napokkal ezelőtt eltemették istenített édes jó anyánkat, aki elmenetelem után mezétlábasan járkálva udvarunkon, belelépett egy faforgácsba, vérmérgezést kapott s 19-én magához vette a Jóisten. Ó, te nagy ég, milyen igazságtalan vagy! Miért versz ily kegyetlenül? Alig 43 éves volt, nem adtad meg neki, hogy egész családját elrendezhesse…Eltávozást kértem, lóra ültem és átlovagoltam Tövisig. Katonatársaim így nem láthatták sűrűn omló könyűimet. A tövisi barátok szinte valamennyien ismerősök valának, hisz legtöbbikük megfordult már Csíksomlyón, megörvendettek jöttömre. Édesanyám lelkiüdvéért elmondatott egy csendes mise, én pedig meggyóntam és megáldoztam. Visszatértemkor még egy utolsó pillantást vetettem a tövisi ferences templomra, hisz amint annak idejében mesélték, a Csík-Somlyai  kegytemplom, a mostani előtt, kinézetében a tövisivel vala egyforma.
Visszatértem után Pap Vilmos századparancsnokomtól kértem egy pipát s málhánkból dohányt faszolván, elkezdtem pipázni. Benczenczen egy hétnél is többet időzénk, tiszttársaim becsületére váljék, nem sokat zargattak, a közlegények is szinte lábujjhegyt jártak köröttem, hagyták, hogy nagy gyászomban félrehúzódjak. Hiába hívtak özvegy Lázár grófnéhoz estebédre, vagy gróf Kun Gotthárdhoz Algyógyra, én nem mentem velük. Időnként megittam egy-egy kupa rózsamálit, abból a nehány hordónyiból, amit a Kovács Miklós püspök úr küldött ki Fehérvárról  seregünknek.
Végre aztán megérkezett a m. királyi honvéd-miniszter úr parancsa, miszerint a rendelet napjától az osztag hadilábra állítassék, állománya pediglen e naptól a rangfokozatok szerinti minden illetménnyel ellátandó. Az is tudtunkra adatott, hogy a készültség e perctől háborús fokozatú s a zászlóalj szállítása Benczencztől sószállító hajókon a Maros folyón fog foganatosítatni.
Azt hittük, hogy csak egy napig tart a hajózás. Borzalmas volt. Reggel korán indultunk s östére Soborsin alá akaránk érkezni, de többen lettek betegek, mint egészségesek. A székely nincs hozzászokva azhoz, hogy alatta inogjon a föld, ezek a laposfenekű uszályok pediglen bizony ingadozának alattunk. Nem tengeren hajózánk, méges tengeri beteg lett a sereg nagy része. Sokakat láttam a párkányon áthajolva rókázni. Tetézte az imbolygást az, hogy túlságosan zsuffoltak valának az uszályok, ülő alkalmatosság sem jutott mindenkinek, felváltva történt ez, fele ült, a másfele állott. Emellett perzselő augusztusi nap sütött, csorgott rólunk a verejték. Parancsnokunk többször is kikötést rendelt el, hogy időközönként tisztességes ivóvizet ihasson a sereg, megmozgassa gémberedett végtagjait. Végül az eredeti plánumtól tervtől eltérően, egy nap késéssel érkeztünk Soborsinba, ahol rendben beszállásoltunk. S mivel vasárnap vala, a helyi kis kápolnában celebráltak a zászlóaljnak szentmisét. Östére a tisztikar gróf Forrai kastélyába hívatott meg (a szerző megj.: ma Mihály román király rezidenciája). Másnapon a betegségek miatt nem indultunk tovább. A zászlóalj vezérkara pedig úgy döntött, hogy a továbbiakban nem veendjük igénybe a sószállító hajókat, hanem gyalogoshoz illő módon, menetelve fogunk Aradig vonulni.
Három napig meneteltünk Radnáig, ahová épp az itteni Mária kegyhely Kisasszony napi búcsújára érkezénk meg. Jobb felől erdők koszorúzta hegyek, bal szárnyunkon a hömpölygő Maros locsogott az otthonunkról, mégis sivár, mintha lakatlan vidéken vonultunk volna, a nyomorúságos román falvak olyan ellenségesen üresek voltak, hogy elül-hátul és jobb oldalunkon es biztosítani kellett a sereget. A solymosi vár alatt elvonulva, megérkeztünk Mária-Radnára, ahol a búcsús tömeg megható lelkesedéssel fogadott s a ferencrendi barátok es örvendeztek a Csík-Somlyó-i Mária lábaitól érkező vendégeknek. Megható volt, amint legénységünk szakaszonként, imádkozva megjárta a radnai Kálváriát. A zászlóalj tiszteletére pedig külön, búcsús nagymisét celebráltak a testvérek s a mise végén megáldották zászlóinkat.
Szeptember 10-én rendes gyalogmenetben haladva Gyo­rokot, Ménest érintve Ó-Aradra érkeztünk, aholon diadalúttal vetélkedő menetelésünkre feltétett a koszorú. Már Ó-Arad előtt, egy Glogovácz nevezetű falu előtt egy kis pihenőt tartván, leginkább azért, hogy az öltözetünkre vastagon rárakodott port leverjük, a falu asszonyai ezt észre véve, vízzel s más nemű italokkal tódultanak hozzánk. Már látszottak Ó-arad házai, de még távol valánk a várostól, azomban  már kisebb-nagyobb csoportok jövének velünk szembe. A város bejáratánál nemzetiszín zászlókkal fellobogózva, énekelve, a Rákóczi induló pattogó ritmusai közepette, éljenezve várt a város nemzetőrsége, tanácsa, papsága, előkelőségei. Kibontott lobogóval közeledő zászlóaljunk diszlépésben vonult eléjük s csak az üdvözlő beszédek elhangzása után vonult be a városba, ahol a nagy számú közönség, tömeg üdvrivalogása közepette kelle haladnunk, hogy alig tudtunk topogva elébbre jutni. A vár ekkor még nem volt lezárva, a várőrség a falakról nézte vonulásunkat. Lehet, hogy ekkor kellett volna elfoglalni. Letáborozásunkra a Maros túlsó partján lévő Új-Arad jelöltetett ki. Átkelve a két várost összekötő hídon búcsút vettünk a számunkra kedves Marostól, amely sokunkat az Egyeskőtől idáig kisért. Új-Arad népe lelkesen fogadott s ellátott minden jóval. Még akkor este kiadatott a parancs, hogy másnap korán hajnalba indulni kell a ráczok által fenyegetett Törökbecsére, mégpedig a gyorsabb haladás céljából a környékbeli jó módú és magyar érzelmű swáb gazdák szekerein. Én külön parancsban azt kapám, hogy az útunkat környékező falvakban töltsem fel a zászlóalj  élelmiszer készletit. Ekként már délután elindultam valami 7-8 málhás szekerünkkel Német-Ság és Vinga irányába. Szív melengető érzés volt, ahogy rendelkezésünkre állottak a  swábok, de különösen a katholikus, vingai bolgárok. Ők es tisztességesek voltak, de mi es, mert nagylelkűen fizettünk. A vingaiaktól tudtuk meg, hogy talán tíz mérföldnyire van itt egy újonnan telepített magyar falu, Majlátfalva, ahol a legjobb mangalica szalonnát, sódart lehetne megszerezni. Igy vala igaz. Majlátfalváról torony iránt, Kis-szentpéteren, Nagy-Szentpéteren áthaladva Perjámosnál csatlakoztunk a sereghez.
Pontosan egy hónapig tartott az útunk Csíkszeredától Becséig, ahová szeptember 13-án érkezénk meg, hatalmas por és homok felhők kiséretében, amelyet galoppban haladó szekereink kavartanak. Swáb szekereinkről a város határában leszálltunk, elbúcsúzván tőlük, leporoltuk magunkat, fegyvereinket élesre töltöttük, bemasiroztunk bemeneteltünk a város piacára. A város lakói a Tisza túlpartján észlelt, a ráczok izgatott mozgolódásairól beszéltek, ami bizonyára a gomolygó porfelhők miatt vala, ezért parancsnokunk azon parancsot adta az 5-ik századnak, hogy azonnal vonuljon át Ráczbecsébe a helyzet tisztázása végett. Azzal jöttek vissza, hogy Rácz-Becsén csend van. Zászlóaljunkat ezidő alatt a helyi lakosság látta el étellel-itallal. Ezután azon parancsolat érkezett, hogy egy századunk késedelem nélkül induljon Verseczre, egy másik pedig Feketicsre. Az egész zászlóalj átkelt a Tiszán, ahol szétváltak útjaink. A két gyergyói század, az 5-ik és a 6-ik levált s az elrendelt cél  felé vevé az irányt, mi pedig még aznap estére Verbászra érkezénk.

(folytatjuk)