Míg Budapestet a lopakodó tavasz zöld lombbal, virággal öltözteti, és a tél lassan a futkosó dolgos emberekről is levetkőzik, addig Moldvában tavaszt váró hideg szél, repedezett tenyerek, kipirult arcok vártak engem, néztek tekintetembe húsvét előtt.
Mosolyogtam rájuk, tükröm lévén ők, de szerényen bántak örömükkel, nem nyilvánították. Hamarjában osztották a léthíreket: sokat esett, kihúzódott (tovább tartott) a tél, nincs még szántva sem, holott arasznyira kellett volna már nőnie a buzecskának, a szőlő sem hajtja bongját (rügyét); rossz idők érkezését mondják a reményvesztettebb emberek. Bizony, ha a remény is elvész, nem marad más fegyver, áldás. Ismerek olyan idős asszonyt, aki mindenben csak a rosszat látja, és ezzel él együtt. Valamikor a parancsszók engedelmes rabszolgája lévén megölte, amit a vallásosságban Isten a kereszten elért: a megbizonyosodott reményt.
Nagyhéten megélt keserves tapasztalataim arra kezdtek serkenteni, hogy a csángók tetszhalálánál fontosabb életadó haldokló van, amiről beszélni kell, amit életben kell marasztalni. Ez pedig nem más, mint az egyetemes emberiséget érintő vallás(osság). Az a hit, amely Isten és a magyarság mellett tartotta meg a moldvai magyarságot, az a hagyományos együttélés, melyet nem vált föl egy elfogadható új struktúra, hanem az előzőtől való megszabadulás útja során, vakon és felelőtlenül előresietteti a népet, most nagy válságban van. A dolgok rendeltetésük szerint változnak, így a vallás is mint lényeg, avagy jelenség, de legyen az egy kultúra is. A manipulált változásnak nyertese, érintetlene és áldozata van; ez helyén is van. Az áldozat azonban az őt megillető jog és tisztelet nélkül csupán szám, feledési tárgy, a korok hatalmasai érdekük szerint örök eltávozásából előkapják és érdekeik szerint bűnösnek, eszköznek, hősnek minősítik. A moldvai magyarságnak immár vallásosságát is, nem csak anyanyelvét, válság támadta meg. Az egyházi elöljárók, miként tették azt a politika szereplői is, visszaélnek a moldvaiak írástudatlanságával és összefüggéstelenül, hazudozó módon kapcsolják össze az eget a földdel, a lelket az értelemmel. A gyermeknek anya- és apaképre van szüksége az azonosuláshoz, majd a fejlődéshez és az önállósuláshoz; a léleknek, a hívő léleknek pedig Krisztus tanítását megélő, modelláló példaképre van szüksége. Kérem szépen, erre még a csángó ember is rájött, még ha a világ több száz nyelve közül egyiken sem volt megadatva neki, hogy a Szentírást olvashassa. Vajon nem a középkort megelőző időket élő népcsoportról beszélünk-e az e-társadalmat és e-világot építő Európának? Néhány ezt megerősítő példával találkozunk még a továbbiakban. És fölfedezett még valamit a csángó ember: azt, hogy mindaz, amit a szószéken hall, közel sem hasonlít arra, amit a krisztusi küldetéssel felkent modelláló a magatartásában, észjárásában képvisel.
Minekutána gyűjtéseim során lélegzetelállító hírek csapkodtak össze, miként levelem ezt tükrözi is, feladtam a vallásos életforma helyreállítása melletti kardoskodást – egyelőre. Mi is történt? Magyarfalu intelligenciája van olyan színvonal feletti, hogy tudja: Isten fontosabb egy szem magyar cukorkánál. Mi vár arra, aki ezt még nem fogta fel? Pontosabban: nem fogadta el? Nevelés. Méghozzá olyan, amit az egyetemes pedagógia törvényszerűen tilt: agresszív nevelés, azaz: pofon. Történt mindez Lacikával, többszöri fenyítés után, aki, szegénykém, ministráns az esti miséken, de a magyaróra imádója is, miként imádta volt őt is gyerekkorától fogva a Teleki Pál Baráti Kör minden tagja, midőn Magyarfaluba jártak tanítani. Tette mindezt egy immár két és fél évtizede bojár módon uralkodó plébános, akiről köztudomású csángó származása és sok minden más, amiről tisztelettudóan itt nem kívánok szólni. Világ! Emberek! Miért van létjogosultsága az ilyen emberségellenes és a megaláztatás végső kegyetlenségét elérő tetteknek? Mekkora az illetéktelen hatalommal bíró léleknek a kapacitása, mi telik még tőle, és a kiszolgáltatott ereje meddig pislog még törékenyen?
Magyarfalu azt is tudja, hogy második papecskája, Polgár Róbert (Bogdán Istvánt követve, aki Erdélyben, magyar nyelven végzett, és Nagyvárad mellett plébános) úgy sikertelenedett magyar papnak, hogy az anyja – aki ez idő tájt kapott agyvérzést, s bár szolgálta huszonnégy évig a templomot kántorként, ma nyugdíj nélküli – eladta, kegyetlen anyaként. Bizony. Megtagadta, megszégyenítette a moldvai püspökséget, országát és népét, azaz Romániát. A telhetetlen magyaroknak adta el fiát. (Ez az „eladás” mint félemlítés sajnos a magyartanításra járóknál is eredményt ér el, merthogy a nép a szó szerinti árusítást érti alatta.) A papjelölt pedig messziről legyen megelégedve, és fejezze ki háláját aziránt, hogy szülőfaluja az Első miséje alkalmából visszafogadja, románul misézni. Hány asszony szeme lábadozott könnybe, midőn szóba került a közeli esemény (július 6.), amely a deákkori őszinte hitéletet, a magyar szolgálatot idézi föl! Hány magyar nyelven gyónó, román nyelven feloldozást nyerő ember van ma is! (Reméljük, az üdvözülni vágyó az elégtételt megérti és elvégzi…) A tényeket, a jeremiási siratózással megénekelt szenvedéseket a végtelenségig lehetne sorolni. Mit is ér a felismerés, ha nem ad útmutatást a veszély elkerülésére, ha nem serkenti az illetékkel bírókat tettekre? Magyarfalu megtette a többféle módon értelmezhető, természetes első lépést. Egyre többen szólnak nyilvánosan a pap tettei ellen. A fiatalság a veszélyes fenyegetések ellenére (nem házasítja össze, nem temeti el őket) engedetlenséggel válaszol, az időseknek pedig gyónásuk, ünnepi miséjük elmaradásába kerül elégedetlenségük, lázadásuk kifejezése. Talán ennyi telik tőlük. A Robi-eseményt pedig: alig várják.
Erzsike néni! Prófétai munkát tetszett végezni, amikor elvállalt bennünket Csíkszeredába! Bárcsak hatalmam volna arra, hogy ezt a tényt mindig győzelemre juttassam a csatározások idejében! És arra, hogy mind az ellenzők, mind a segítők nyerteseknek érezzék magukat! Egy ajtó nyílt ki a kimondott igennel a magyarság felé, amely tárva várja a magyarságban megkeresztelkedett csángók visszatérését.
Adja Isten, hogy szebb időkre ébredjünk; adja, hogy az elfáradtak sikertelen vagy beteljesült munkájukért egy jel erejéig bár érezzenek fizettetést még itt a földön, a szép moldvai magyarságot pedig tartsa meg kegyelmében a magyarság keleti zöld ágának lenni. A gyökér mély és szilárd, az eleven ágról és virágzásról gondoskodik a Mindenható a megfelelő időben, a megfelelő személyek és eszközök által, mert övé az ország.
Szeretettel,
IANCU LAURA
Iancu Laura (Magyarfalu, Moldva, Románia, 1978) – költő, néprajzkutató, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Volt csíkszeredai tanárnőjéhez címzett közérdekű leveleit, melyeket először a kis példányszámú Moldvai Magyarság közölt, a Háromszék rendelkezésére bocsátotta.
