Nem kívánom ismételten felvázolni a múlt nehézségeit, küzdelmeit, hiszen az események csak a saját korukból szemlélve érthetők meg igazán. A mából nézve aligha tudjátok elképzelni az akkori időket, a kényszerhelyzeteket, a megszabott műsorpolitikát, de még a rázós, úttalan útviszonyokat sem, a közönségnevelés szükségességét vagy a magunk kiapadhatatlan hitének, testi és lelkierejének nap mint napi újraigazolását. Csupán néhány fontosabb momentumot idéznék fel az egyre jobban távolodó múltból, mielőtt ― Márai szavaival élve ― ,,emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek".

A két esztendeig Kolozsvárott működő társulat (Dolgozók Színháza, 1946―1948) tizennyolc tagja szerződésben kötelezte magát, hogy Sepsiszentgyörgyre jön színházat alapítani: tizenkét színész, súgó, ügyelő, díszletkészítő mester, pénztáros, rendező, igazgató. Ennek értelmében ez a kis csapat 1948. augusztus 14-én, szombaton este a Kincses Város állomásán várakozott az indulásra, hogy majd 15-én reggel 9 órakor lelépjen a helyszínen a vonatról néhai László Gyuszi és kéttagú ,,zenekarának" köszöntő muzsikájára. Ragyogó vasárnap reggel volt, tele voltunk fiatalos lendülettel, hittel, tenni akarással...

,,...A szereplők alakok másai / ők a kultúrának hű munkásai, / kik sorra járnak annyi sok falut, / kulisszát tolnak, / ácsolnak színpadot, / a ruhatárban vannak, hogyha kell, / vagy bejáratnál jegyet vesznek el..." (Balla Károly: Prológus) Az én feladatom volt e gyengécske alkalmi vers elmondása előadás előtt, így lett az enyém az első szó a színpadon. Ez volt a kezdet.

Néhány fontosabb dátum a továbbiakból. Az első turnék a megyében egy, a fővárosból kiszuperált hálókocsival 1949. január 15―30. között Csehov három egyfelvonásosával: Jubileum, Háztűznéző, Medve. Országos körútjaink első komoly sajtóvisszhangját Lope de Vega Juhok itatója kapta (1951). Az 1957/58-as évad kiugró sikere Heyermans halászdrámája, a Remény volt, mellyel a Fiatal Színészek Országos Versenyén a bukaresti döntőben országos II. díjat nyertünk. Shakespeare születésének 400. évében, 1964-ben tisztelgett a színház első ízben Shakespeare-bemutatóval (A windsori víg nők). A Déryné Színház meghívására 1973 márciusában léptünk először budapesti színpadra, természetesen, Tamási-darabbal: Csalóka szivárvány. Így folytatódott.

Ugorjuk most át a következő éveket ― melyeknek legavatottabb krónikása László Károly kollégánk lehetne ―, és közeledjünk időben a mához. A rendszerváltást követően, 1990 után számos tehetséges fiatal színész frissítette fel a társulatot, de ezek már Ti vagytok, az időközben Tamási Áron nevét felvett színház szerepjátszói, hogy a még pályán lévő kollégákkal, majd a sorra érkező új fiatalokkal együtt vigyétek tovább a stafétabotot. Arról pedig, hogy jól vittétek, példa a sokféle díj, kitüntetés, szakmai elismerés. De ez már a jelen, a Ti időtök.

Fordítsuk tekintetünket még egyszer vissza a hatvan évvel ezelőtti múltba. Ki volt az a tizenkét színész, aki vállalkozott a színházalapításra, aki Bokor Andor igazgató után lelépett a vonatról? Íme ábécésorrendben: Arányi Júlia, Berkó György, Bíró Levente, Bokor Ilona, Deésy Jenő, Fekete Gyula, Kárpáthy Maya, Király József, Kudelász Ildikó, Neagrán István, Székely Rózsi, Szirmai Gabriella. Hatan közülük szentgyörgyi temetőben nyugszanak, négyen az ország más temetőiben, egy a tengeren túl. Jómagam, az ,,utolsó mohikán", még élek. Meddig és miért?... Erre vonatkozóan a száz éve született Wass Albert sorait idézném az évfordulóra megjelent gyönyörű képes albumból: ,,Nem az a fontos, hogy velem mi lesz, én már a múlt vagyok. Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beépítsem azt, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes."

Talán a bennünk lévő kiapadhatatlan hitet mondhatnám legfőbb erősségünknek abból az időből. Hittünk a munkánkban, a színházban, a közönségben, hittünk az életben minden nehézsége és kötöttsége ellenére. Hittünk abban, hogy valami maradandót adunk nézőinknek, hogy alakításaink visszhangra találnak a lelkükben, megkönnyítik dolgos napjaikat. Akkor ilyen idők voltak.

A jelen már minden szempontból más. Hinni azonban most is kell, sőt, a jövőben is szükségeltetik. Hinni a játék igazában, a mindig megújuló örök színházban, önmagunkban és nem utolsósorban a Fennvalóban, akihez pályánk során olyan sokszor fordulunk segítségért. Csak így lehetett, lehet, így érdemes élni.

A jól végzett munka örömérzetét, sok tapsos estét kíván az elkövetkező évekre is mindnyájatoknak

Kudelász Ildikó,

a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház alapító tagja