Minden csütörtökön fél öttől fél hatig mesét mondok gyermekeknek (a ,,leskelődő-hallgatózó" szülőknek és nagyszülőknek) az egyik sepsiszentgyörgyi cukrászdában. Valamelyik nap — talán a zord időjárás miatt — hiába vártam őket.
Már indultam volna haza, de arra gondoltam, hogy esetleg csalódást okozok, ha mégis jönne valaki. Fél után hét perccel jött is egy kislány az édesanyjával. Leültek, a kislány megkapta a fagyiját, és várt... a mesére. Mellé ültem, és amíg kanalazta a fagylaltot, halkan meséltem. Hirtelen elfordult a fagylalttól, székét közelebb húzta, és… mesélt... ő nekem...
Aztán megköszöntük egymás társaságát, és elbúcsúztunk.
Eszternek hívják.
Menjek, ne menjek, lesz, akiért megtennem az utat le a városba?... — töprengtem a következő csütörtökön. És ha betoppan megint Eszter? Lementem. Betoppant. Nem egy, öt. A következő héten nyolc. A múlt héten ,,telt ház" várt...
Eszter éltette a pislákoló lángocskát azon a bizonyos csütörtök délutánon, mely neki köszönhetően nem aludt ki.
Ő volt a láncszem...
Lánc, lánc, eszterlánc...
A napokban egy műsor összeállításán dolgoztam. Elakadtam. Elbizonytalanodtam.... Lánc, lánc, eszterlánc... biztattam magam. Észre sem vettem, mikor lett a láncból láng. Láng, láng, Eszterláng.
A Játék szertartásának ünnepnapja minden év március 27-én a színházi világnap. Kívánom minden ismert és számomra ismeretlen komédiásnak, legyen képes az utolsó pillanatig éltetni magában az Eszterlángot. Hivatásunk gyakorlásának ez az aranyfedezete. A minden körülmény között újraszülető remény.
Önnek pedig, aki e sorokat olvassa, azt kívánom, hogy egy-egy reménytelennek tűnő esős délutánon találja meg a színházhoz vezető utat, ahol ,,tettre kész" komédiások várják, hogy önben is felélesszék a szunnyadó Eszterlángot...
