Kifáradva, étlen és szomjan érkeztünk meg, nem csoda, ha hamar türelmét vesztette a legénység, minekutána a szép szó nem használt – tudván azt, hogy a lakosság egy része a hazánkban élő nemzetiségek azon csoportjához tartozik, akik az apostoli magyar király őfelsége által szentesített alkotmánynak ellenszegültenek és fegyvert fogtak ellene, a megértetés oly módjához folyamodott, amelyet hamar megértettek. Hamarosan előkerült a lakosság, a házak s a kamrák megnyíltanak. Beszállá­solánk, de egész éjszakára őrjáratokat rendeltünk ki. A lakosság végül megértette, hogy nem istenfizesséért kell kiszolgáljon, hanem komiszért kincstári osztalék fejében.
  Néhány nap múltán új ellenséggel szembesültünk: a zászlóalj 80 százalékán a rossz ivóvíz miatt oly hideglelési járvány tört ki, hogy Klimatsek János ezredorvosunknak és Spánik József alorvosnak, valamint szanitéceinek éjt-napot egybe kelle kötni. Én még Aradon mondám, hogy legalább két lajtos szekeret kellene zászlóaljunk szekeresei mellé rendelni, vagy ácsoltatni, de nem hallgatának meg. Még a kolera is felütötte a fejét, egy taplocai, Lázár István nevezetű, életerős őrmesterünk lett az áldozata. Ő volt az első hősi halottunk. Ekkor a hadparancsnok táborba rendelte ki a zászlóaljunkat. Kiköltözvén a lakosságtól a városon kivüli táborba rendeltettünk. A hadtest nagy része a Ferenc-csatorna partjára, nem messze Szenttamás helységtől táborozott, ahol hadvédelmi munkákkal töltötte napjait. Ebben a táborban 8–10 zászlóalj gyalogság, 4 zászlólalj lovasság s talán 4–5 üteg álgyú tűzérsége csoportosult s került nagyon szigorú, már-már karanténos táborba. Itt volt már a II. határőr gyalogezred, a háromszéki és egy század a székely huszárezredből. Ekkor találkoztam Miklós Lajos hadnaggyal, falusfelemmel, aki Szegedről jövet csatlakozott hezzánk. Megöleltük egymást, én inkább hírből ismerém őtet, felnéztünk rea, hiszen idősb is vala vagy tíz évvel s az iskoláit a szegedi ezrednevelő intézetben végezte. A másik pálfalvi tiszt, Biró Karcsi, aki a szabadságharc végére szintén százados lett, ezidőben nem tudom merre járt, azt hiszem, a Bukovinába vezényelt zászlóaljjal portyázott.
Harczok, csaták, portyázások
1848. szeptember 20-én határozta el a haditanács a rácz felkelőkkel és a cs.k.rendes katonasságal, horvát határvédekkel benépesített Szent-Tamás megtámadását.
21-re virradó éjszaka megkezdődött csapataink felvonulása, a harcz-állások elfoglalása. Bármilyen elővigyázattal történtenek es a csapatmozgások, a ráczok csak felészlelének s Verbász közeléből egy röppenttyűt lövének az égre, mintegy jelt adván a szenttamásiakanak. Zászlóaljunk 1. és 2. századát az ostromvonalra, minket pedig, a 3.és 4. századot az álgyúk fedezetére vezénylettek ki.
A Szent-Tamás-i csatáról nincs sok mondandóm. Volt is, meg nem is, olyan félig győzelem vala. Fekete-sárga, kétfejű sasos zászlónkat (amelyet eddig a Csík-Borzsovai Balogh Ignác zászlótartó hordott, a csata előtt a Csík-Rákosi Császár Antalnak adatott át) Beöthy kormánybiztos nemzetiszín szallagokkal ékítette fel. Móricz József parancsnokunk, a Csík-Taploca–i Salamon Károly főhadnagyot egy félszázaddal kémszemlére küldte, de a ráczok észrevevén őket, lövöldözésekkel fogadták. A ködben nekik nem árthattak, de a hátrébb lévő csapatokban, különösen a Csík-szt.Györgyiekből és Csík-Szt.Imreiekből álló, Kedves Lajos százados úr századjában lévőkből sokat megsebesítettek. Salamon Káruj visszavonult, még alig virradt. Ekkor eldördültek mindkét félnek az álgyúi. Szent-Tamáson felgyúltak némely épületek, nyolc-kilenc helyen égett a falu. Mintegy 50 álgyúnk van, a mi századunk, a harmadik is ezek fedezetére rendeltetett ki. Századunknak is voltak sebesültjei, halottaink azomban nem estenek. Megsebesült Krasznay Pál hadnagyunk, Incze nevezetű, menasági közvitéz jobb karját veszté. Ebben a csatában zászlóaljunkból 12-en hősi halált haltak. Az akkoron még nálunk szolgáló Éder tábornok vezénylete alatt az ostromra kirendelt osztagok lassan nyomultak előre, de úgy kilenc óra tájt olly sűrű köd ereszkedék alá, hogy az orrunkig se láthatánk. Ekkor az álgyúk elhallgattak. Mészáros miniszter úr elhagyván az álgyúk közelében lévő állását, az ostromló csapatokhoz lovagolt, s azon parancsot adá, hogy a köd leple alatt nyomuljanak előre, ami meg is történt, az első vonal a Ferencz-csatornáig ért, teljesen körbekerítvén a helységet. A köd azonban nem akart felszállani. Kora délután, olyan egy-két óra felé azomban az ostromló csapatok felé kiadatott a visszavonulási parancs. Azon okból rendeltetett el, mert kiderült, hogy a Ferencz csatornára az átkelés czéljára leusztatott fasinákat rőzsekévéket az ellenség álgyúi megrongálták s a Szent-Tamás körül ásott árkok es vízzel töltettek meg. Hol vala, avagy egyáltalán létezett-e felderítésünk? Ennyi leve hát a mi Szent-Tamás-i csatánk. Visszavonultunk táborainkba, ahol tengtünk-lengtünk, sebeinket nyalogattuk, szerencsére nem voltanak emberben sok veszteségeink.
Október elsején két század hiányos zászlóaljunkat kettő üteg álgyúval a Verbász közelében lévő Okér helységbe vezényelték, mert a Temerinben és környékén lakó ráczok percig se nyughatának. Indulásunk előtt azomban a zászlóalj tisztjei megkapták az előléptetési rendeletet. Móricz József százados, parancsnokunk őrnagy lett, én is eggyel elébb léptettem, főhadnagy lettem. Az okéri létünk nagyon terhes volt, nemcsak a lakosság ellenséges magatartása, hanem Temerin és Újvidék ráczai mián is, akik egyesülvén a távolabbi tájakról jött ráczokkal és szerviánusokkal, sokszor éjnek idején törtek az általunk megszállott helységekre. Szerencsénkre, bár többszörös túlerőben valának, eléggé gyűlevész, inkább hangos, mint harczos népség vala. Ez a helyzet elkerülhetetlenül szükségessé tette, hogy zászlóaljunk egyik fele éjnek idején es készültségben álljon. Sikerült is mindig szétverni őket. Később egy huszár szakaszt es vezényeltek mellénk. A portyázás a közeli helységek felé folyamatos volt. Egy ilyen alkalommal azon hír érkezett, hogy Szent-Tamás felé, az ottan kiéhező ellenség felé egy marhacsordát hajtanak. Egész éjszaka portyáztunk, azomban nem leltünk egyetlen marhára sem, csak egy kisebb seregre Temerin mellett, amelynek lovasságunk neki vágtatott, mire azoknak egy hányada a faluba menekült, más rész pedig levágattatott. (szerz. megj.: A marhacsordát végül a Damjanich seregéhez csatlakozott Rózsa Sándor lovas betyárjai hajtották el Verseczre, akik aztán a lagerdorfi csata után még legalább kétezer szarvasmarhát harácsoltak a szerb falvakban. Talán ez is közrejátszott – más „kihágásokkal” együtt – a csapat feloszlatásában.) Az okéri időtöltésnek volt egy nagy haszna: zászlóaljunkban mindenki meggyógyult, betegek nélkül indulhattunk tovább.

(folytatjuk)