Tehetik, mert ők azok, akik rangos hazai és nemzetközi versenyeken nyertek díjakat, jeleskedtek az iskola kórusában, néptánc- és társaságitánc-körében, önkéntesek különböző segélyszervezeteknél, tevékenyek a diáktanácsban, bajnokok a sportpályán, kedvesek, szépek, bulisak, szeretni valóak. Ők az elmúlt évek egyik sikernemzedéke, akikről minden bizonnyal hallunk még.
Álltunk a Mikó udvarán, és szerettünk volna mindannyiukkal kezet fogni, elmondani, hogy mennyire értékeljük szorgalmukat, kitartásukat, tudásukat, önbizalmukat, innovatív készségüket, a közösség iránti felelősségüket, de mindezt megtették a felszólalók, akik büszkék erre a nemzedékre, érzik,  rajtuk is múlik, hogy ezek a fiatalok megtalálják-e itthon a szakmai elismertséget, az érvényesülést, vagy máshol kell keresniük a boldogulást. És mintha máris tenni akarnának azért, hogy vonzóbbá tegyék az itthont, hogy egyértelműsítsék: értékelik erőfeszítéseiket, eredményeiket. Olyan kicsengetési ünnepséget szerveztek számukra, amelynek minden perce óraműpontossággal volt megtervezve, mégsem gépiesen, a felszólalók pedig nem egymás előtt kívántak bizonyítani, hogy ki tud nyakatekertebb tanácsot osztogatni, hanem a beszédek valóban a végzősökről és a végzősöknek szóltak.
Erdély Széchenyijének örökösei vagytok, akiknek kötelességük nemeset álmodni, nemeset cselekedni, becsületesen dolgozni, kitartónak és hűségesnek lenni a szülőföldhöz, anyanyelvünkhöz – mondta Kondor Ágota iskolaigazgató. Igaza volt, amikor gróf Mikó Imre szellemét idézte, de ha nem tette volna, akkor is ott lebegett abban a szombat délelőtti hangulatban a nagy elődök példája, köszönhetően azoknak a mikós diákoknak, akik nemcsak álmodnak nemes dolgokat, hanem cselekszik is azokat.