Mindkettőt békeszerződésnek nevezték, de csak annak okán, hogy háborúkat zártak le. Holott a kis államokra ráerőltetett parancs volt mindahány, egyeseknek kisebb-nagyobb mértékben kedvező, ránk, magyarokra a történelem során legnagyobb csapást mérő.
Tudjuk, hamisított dokumentumok alapján döntöttek fejünk felett a „nagyok”, tudjuk, meg sem hallgattak bennünket. Fájdalmunk azóta is hatalmas, de betegségünk nem gyógyíthatatlan. Csak el akarják hitetni velünk. Hisz századnyi röpke idő sem kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a nagyhatalmak által Kelet-Európára ráerőszakolt világrend omlékonyabb a kártyavárnál: a tákolmányország Jugoszlávia területén ma nyolc állam osztozik, az erőszakkal összeházasított Csehszlovákia rég túl van a válóperen. És Románia sem az az egységes nemzetállam már, belülről bontogatja a nacionalizmus falait az éledező erdélyi eszme. Magyarország pedig, a kicsinyke maradék, a hosszú sunyítás után végre szembeszáll elnyomóival, a magyar ember érdekét téve mindenek elé, a magyar nemzet jövőjét építve minden eszközzel. Határok feletti nemzetegyesítéssel és brüsszeli ellenszélben közös kiállással, a szétszabdalt és szétszóratott magyarságnak temploma és iskolája fenntartásával. Ehhez nekünk a magyar összetartozás tudatát kell csupán hozzátennünk, ami – innen, alulról nézvést legalábbis – nem esik nehezünkre, hiszen bennünk élt mindig is, általa maradtunk meg – akik megmaradtunk: elválasztva, de szétválasztva sosem.
Hát ezért, ugyancsak innen, alulról nézvést, a múlt fájdalma helyett a jelen panaszát kell szóvá tennünk: bár az összetartozás nem követeli meg az összefogást is, azért egyetlen szekerünket nem szétszaggatni – akárhány lóval, de egyfelé húzva szeretnénk látni.