Csak az 1968-as megyésítéskor csatolták a mai Brassó megyéhez. Adataink szerint a betelepülő magyar népesség körében élt egy Nyén nevű személy is, feljegyzések szerint tőle is származhat a település magyar neve. Egyik forrás szerint: „A Bodzai-szoroson és a Nyéni-hágón át gyakran barbár népek törtek be a Barcára, melyek veszélyeztették Erdély e részének nyugalmát. II. Endre magyar király az 1200-as évek elején német keresztes lovagokat telepített be a szoros védelmére. Ezek eleinte beilleszkedtek országának rendjébe, de később, önkényes módon egy kis államocskát akartak alakítani a Barcaságon. A király fegyverhez nyúlt és 1297-ben kiverte őket az országból. Egy Teel nevű prázsmári geréb a király pártján maradt, s így a falut neki adományozták. Innen eredeztették 1918 után a település román nevét: Teliu.” A leányágra jutott szász család vagyonát a bodolai Béldiek örökölték, s így a falu is a Béldi-uradalom része lett. A lovagok várat is építettek a településhez közeli hegycsúcson, a mai műút közvetlen közelében. Ez a falu mellett elhaladó vasútvonal munkálataihoz nélkülözhetetlen kőbánya áldozata lett, jelenleg csak védősáncának egy íve látható. A vár neve, miként a falu német neve is Kreisburg, néhai Binder Pál brassói kutató szerint Kreuzburg volt. 1903-ban az akkori magyar hatóságok az addigi Nyén nevet a német településnév magyar megfelelőjére, Keresztvárra változtatták. Az 1918 évi uralomváltozás után elkezdték építeni a Brassó és Brăila közötti vasútvonal első, 29 km-es szakaszát, ami végül is csak Bodzafordulóig épült meg, három alagúttal és egy viadukttal. Ez 4800 méterével sokáig Európa leghosszabb alagútjának számított.
Építésénél dolgozott mint munkás, alig 16 évesen, Asztalos István erdélyi író (1909–1960). „Kenyérkereső lettem (...) Tizennégy órát dolgoztam naponta, látástól vakulásig. Ettem az árva krumplit hétszámra, s bármennyit is dolgoztam, egy rendes ruhám nem volt” – emlékszik vissza egy írásában. Az építőtelepen – a Piliske lábánál, a Virágok tisztásán – találta meg későbbi élettársát, Román Máriát, de közel egy évtizedig kellett még küzdenie, amíg végre családot alapíthatott. „Sok rosszat értem én a Piliske földjén, a Virágok tisztásán, de mégiscsak szeretettel járnak körülötte gondolataim. Virágok tisztásán egy rongyosforma házból kaptam magamnak asszonyt, ott tanult meg a kisfiam járni, és abban a házban írtam meg első könyvemet is Virágok tisztása címmel.” 1928-ban befejeződött a vasútépítés. Az elkövetkező esztendőkben – már mutatkozott a nagy gazdasági válság – favágómunkával kereste kenyerét Háromszék erdeiben. Asztalos halála után éppen 55 esztendő pergett le a történelem rokkáján. Kérdezzük, nem lenne-e időszerű valahol éppen Keresztváron  egy szerény emlékjellel emlékeztetni a ma élőket s az utánunk jövőket arra, hogy itt dolgozott az az erdélyi magyar író, aki a szegénység legmélyebb rétegeiből indult, s mint Állami Díjast helyezték örök nyugalomra Kincses Kolozsváron.
A település szívében, a magyar templom melletti lelkészi lakáson Kis Zoltánnal, a 664 lelket számláló eklézsia lelkipásztorával beszélgettünk, aki elmondta, hogy a falu szász telepesek lakhelye volt, akik elköltöztek, egy részük elmagyarosodott. A falu népes magyarsága 1640 táján tért át a református vallásra. Eleinte Bodola filiája volt, csak 1800-ban lett anyaegyház. Volt itt egy régi magyar templom is a jelenlegi helyén, amelyet 1889-ben építtettek először újra, másodszor pedig a magyar millennium évében, mögéje lelkészi lakás is készült. A lelkész, mint mondta, jó viszonyt alakított ki a jelenlegi községi tanáccsal és az elöljárókkal, akik a helyi magyarság képviselőjének tekintik. Az egyházközség lelkipásztorainak sorában számos háromszéki papszemélyiség szolgált. Ilyen a dálnoki eredetű család sarja, Péter Gerő, aki 1905 és 1920 között volt Keresztvár papja. Innen került Étfalvazoltánba, ahol áldásos tevékenységet folytatott 27 éven át, 1947-ig volt a falu tevékeny szellemi vezetője, egyházának kiváló képviselője. Megváltozott az állami adminisztráció, s az egyre növekvő nacionalista viharban vállalnia kellett a hagyományok ápolását, az anyanyelv őrzését, minden közérdekű tevékenység kezdeményezését és szervezését. Damó Albert 20 esztendeig szolgálta a keresztvári gyülekezetet. Kis Zoltán elődei között találjuk Balla Barnát is, aki jelenleg Málnáson szolgál. Május 30-án a Dal a végváron logót viselő Délkelet-erdélyi kórustalálkozó helyszíne volt a Piliske alatti település.